2. Mama családja
Édesanyám anyai nagyszülei Olmützből települtek át Miskolcra. Nagymamám, Stehlik Rozália (1868-1944) felvidéki német, un. cipszer származású volt, Nagyapámmal még gyakran beszéltek németül. Elég kiterjedt rokonságuk élt Miskolcon, nagynénik, unokatestvérek, kiskoromban még látogattuk is őket. Nagymamám rengeteget kézimunkázott, nap mint nap találkoztam otthon gyönyörű hímzéseivel és horgolt terítőivel, anyám stafírungjában.
Mama apai nagyszülei, a Kocsis ősök eredetileg Hámorban éltek, legalább nyolc fiú testvér volt. Adolf (1865-1948), aki a nagyapám lett, a második legkisebb. (Még őrzünk egy fényképet is róluk, ahol későbbi nagyapám a dédmamám baloldalán a földön ül törökülésben.) Talán kilencedikre született egy kislány, akinek a szülése után az anyjuk meg is halt. A fiúk mind diplomás emberek voltak, többnyire pedagógusok. Nagyapa mozdonyvezető, vasúti tiszt volt. Nyugdíjasként a Kolbászgyárban dolgozott, mint művezető. (A vasutasok ezidőben korán nyugdíjba mehettek, és vagy magas nyugdíjat, vagy egyösszegű végkielégítést kaptak. Ezután még elhelyezkedhettek más cégeknél.) Világlátott ember volt, szeretett utazni és megvolt rá lehetősége. Volt egy gúnyneve, amit valamelyik nagynénimtől hallottam: "Futvaszarik Kocsis", mert folyton szaladt, igen dolgos, szorgalmas emberként ismerték. Ő építtette fel Miskolcon a Bocskai utcai házat, amiben később Olga, Rózsi és Elza nagynénéim laktak.
Ebben a házban gyerekeskedett az anyukám, aki a tizenegyedik gyerek volt. Három testvére (három kislány) kicsi korban meghalt, torokgyíkban, vagy más effélében, a többi nyolc mind szép kort ért meg.
Nem volt túl "előkelő" család, de tisztes kispolgári életet éltek, és magukat szerették "úri"-nak feltüntetni. (Utáltam ezt a szót, az én gyerekkoromban ennek már pejoratív kicsengése volt. De sokat hallottam, hogy úrilány így meg úgy viselkedik! Ezzel szemben Papa családja tisztaszívű, kétkezi, egyszerű – de nagyszerű – emberekből állt, távol állt tőlük minden kispolgári gőg vagy nagyképűség. Én mindig úgy éreztem, Mama kissé lenézte őket, legalábbis nem kereste velük a kapcsolatot. Emlékezetem szerint a legkisebb érdeklődést sem tanúsította irántuk, pedig nekik köszönhette Papát, akinél soha nem ismertem nagyszerűbb embert.)
Mama legidősebb testvére, János (1886-1967) csinos, mondhatni szép fiú volt. Öt éves koráig csak németül beszélt, mikor valamelyik ismerős azt mondta neki: "Szégyelld magad, magyar kenyeret eszel, és nem tudsz magyarul!" Ekkor aztán megtanulta a magyar nyelvet is.
Nem nagyon szeretett iskolába járni, ezért lakatos inasnak adták. Le is tette a mestervizsgát, valami dobozt készített, az volt a mestermunkája. De nem tetszett neki, hogy ettől a munkától piszkos lett a körme, bántotta a hiúságát. Mikor megkapta a mesterlevelet, bejelentette a szüleinek, hogy mégis tanulni akar, vegyék meg a tankönyveket... Így aztán orvos lett belőle. Katonaként benne volt a díszszázadban, Bécsben, majd Sopronban élt. Úgy emlékszem, a hercegprímásnak volt a háziorvosa, aki nagyon szerette, barátjának tartotta. Rengeteget olvasott, hatalmas lexikális tudásra tett szert. Autodidaktaként megtanult hegedülni, később volt egy hegedűgyűjteménye, amiben valódi Stradivári mesterhegedű is volt. (Tudom, hogy ez szinte hihetetlen, de így emlékszik rá az unokatestvérem is.) Én is tanúsíthatom, hogy remekül hegedült.
Megnősült és Budapesten, majd Sopronban élt a feleségével, aki valamelyik nagy gyár főmérnökének, vagy igazgatójának volt a lánya. Egy lányuk született. Van egy 1934-ben készült családi fénykép, amin rajta van Jani bácsi mellett a felesége, és a lányuk elől, a két nagyszülő között. (Ezen a képen rajta van Vilma és Elza kivételével az egész család. Jani itt már 48 éves.) Később Jani bácsi elvált, és a háború után hazajött Miskolcra. Egy ideig nálunk lakott, jól emlékszem rá. (Egész kicsi voltam, még csak úgy 3 éves, mikor egyszer nagy büszkén megmutattam neki a hasam, dicsekedve, hogy nekem van köldököm is! Ő ezt még húsz év múlva is emlegette.) "Szakállas orvos"-nak hívták, mert szakállat növesztett, pirospozsgás arca és okos, hamiskásan csillogó kék szeme volt. Nagy tisztelője volt a szebbik nemnek. A képgyűjteménye, porcelánjai híresek voltak a városban.
Második volt a testvérek között Vilma néni (1988-1978). Vele kapcsolatban egy egész korai emlékem van. Közvetlen a háború után, mikor még Papa nem volt otthon, nálunk vendégeskedett. Ekkor Mamával posztóból készült állatfigurákat készítettek, aminek a szabásmintáját Ő mutatta meg. Sokáig díszítette a játékpolcunkat a kis elefánt, cica, stb. Azt hiszem, a kézimunka szeretetét Ő örökölte az édesanyjától.
Nagyobbik lánya, Bibi néni, aki unokatestvérem volt ugyan, de idősebb volt Mamánál, egyedül nevelte a fiát, aki valamikor 59-60-ban disszidált Amerikába, és kivitette később az anyját is. 99 évet élt.
Kisebbik lánya, Lenke tanárnő volt, nagyon intelligens nő, és biztos nem volt csúnya sem, mert beleszeretett Zichy Péter gróf, aki feleségül is vette.
Laci volt Vilma néni legkisebb, kedvenc gyermeke. Ő festőművész volt, a szentendrei művészcsoport tagja. A képeiből maradt rám vagy három. Ő sajnos fiatalon meghalt úgy 1958 táján. Szívinfarktus végzett vele, úgy találták halva a festővászon mellett, egy pataknál.
Vilma néni férje a felszabadulás után börtönbe került. Valami politikai összeesküvés volt a vád. (Ez is egyike volt az un. koncepciós pereknek.) Közel tíz évet ült. Miután kiengedték, már elég beteges volt, pár évre rá meg is halt. Vilma néni 90 évet élt nagy szeretetben, családja körében.
Elza néni (1895-1963) volt a következő a sorban. Úgy beszélték, mutatós, szőke, kékszemű, kissé mondén fiatal nő volt, szerette a nagyvilági életet. (Szép porcellánkék szemét, szőke haját Jani, Vilma, Elza és Vali a Nagyapámtól örökölte.) Férjhez ment egy villamos mérnökhöz, aki Budapesten dolgozott az Orion gyárban. Férje később együtt ült Vilma néni férjével, ugyanazért volt elítélve. El is váltak, és a háború alatt Elza néni már Olgáékkal együtt a Bocskai utcai házban lakott, aminek az udvarában nagyon szép kert volt. Jobb oldalon, végig a kerítés mentén díszcserjék sorakoztak, alattuk évelő virágok. Balra az L alakú gang egy sziklakertet ölelt körül. Gyönyörű rózsák, évelők, sziklakerti növények nőttek itt, sokkal dúsabban, mint nálunk. A kapu melletti fal vadszőlővel volt befuttatva, nagyon hangulatos volt. Imádtam ezt a kertet, sokszor általános iskolából jövet erre kerültem, és bementem egy kicsit ábrándozni, a sziklakert mellett figyelve a csigák, méhecskék, hangyák munkáját.
Olga (1899-1992) OLGA, így csupa nagybetűvel. Ő volt a három nagynénim közül az egyik, akivel napi kapcsolatban álltam szinte az egész gyerekkorom alatt. (Ez a három nagynéni abban is különbözött az összes többitől, hogy velük tegeződhettem.) Meghatározó személyiség volt, Ő képviselte a hagyományok őrzését a családban. Ő volt, aki időnként mesélt a fiatalkorukról, arról az életről, ami a Bocskai utcai házban folyt. Nem akármilyen élet lehetett! Ott volt az a sok szép lány, vonzották a fiatalembereket. A szülők sem zárkóztak el, gyakran voltak zsúrok, fagylaltdélutánok. Az udvaron ping-pong asztal, nagy ping-pong csaták zajos színtere. A jókedv tetőfokán sokszor hívatták a cigányt. Éjszaka az ablak alatt pedig sűrűn felcsendült a szerenád...
Olga barna hajú, barna szemű, délceg tartású, magas nő volt, az anyja fajtája. Arcán sokáig nyoma sem volt a ráncoknak. Ő is férjhez ment, és volt egy lánya, Enikő, aki két évvel volt fiatalabb nálam. Férjét nem ismertem, mert elváltak, de a családi fényképen, ami 1934-ben készült, láttam, hogy csinos, elegáns férfi. (Ott áll a jobb szélen ülő Olga mögött.) Azt hiszem, nem lehetett a hűség mintaképe, különben miért váltak volna el? Akkoriban még nem volt túl vonzó az elvált asszony státusza. Olga fiatal korában pénztárosként dolgozott az Erzsébet-fürdőben, a háború alatt pedig a barátnőjével együtt önkéntes ápolónő az 546-os katonai kórházban, Jani bácsi parancsnoksága alatt. Festeni tanult, állítólag nagyon tehetséges volt. De nem volt érettségije, így a háború után csak a malomban tudott elhelyezkedni.
A malomban végzett munka mellett gond volt az akkor még kicsi gyerek ellátása, a fizikai munka is elég megerőltető volt Olga számára. 1950: Mama a húgomat várta. Az utolsó cselédünk megneszelte a kisbaba jövetelét, és felmondott. Itt maradt a háztartás segítség nélkül. Olga pedig mihez értett a legjobban? Hát a háztartás vezetéséhez. Kézenfekvő volt, hogy Mama, akinek kereskedelmi érettségije volt, munkát vállaljon, Olga pedig vezesse nálunk a háztartást, így a gyerek elhelyezésének gondja is megoldódott. Bejelentett háztartási alkalmazott lett nálunk, Enikővel együtt nőttünk fel, szinte többet volt nálunk, mint otthon, a Bocskai utcai házban. Húgommal, Mesivel különösen jól megértették egymást.
A testvérek közül Olga érte meg a legmagasabb életkort, csaknem 93 évet élt. Enikő a halálukig odaadóan ápolta édesanyját és Rózsit.
A következő testvér: Elemér bácsi (1903-1989). Róla sokszor hallottam, hogy a szerencse fia volt. Legalábbis a testvérei szerint. Vízkereszt napján született, "három király hozta". Mesélték, hogy egy alkalommal a pályaudvaron elrántott az apja a vonat elől egy embert. Ez Majláth gróf volt, és nem győzött hálálkodni Nagyapámnak, hogy megmentette az életét. Mint a mesében, azt mondta, kívánjon bármit, teljesíti. Ekkor azt kérte a Nagyapám, legyen az újszülött fiának a keresztapja. Így lett a kis Elemér a gazdag Majláth gróf keresztfia. Azt mondták, nem volt fukar hozzá.
Még egy családi legendát hallottam Elemér bácsi gyerekkoráról. Állítólag pár hónapos korában olyan bélbetegsége lett, hogy majdnem belehalt. Nem ihatott sokáig más vizet, csak tapolcai forrásvizet. Nagyapám minden hajnalban gyalog tette meg az utat Tapolcára meg vissza, hogy a fiának vizet hozzon.
Ő is orvos lett, mint a nála 17 évvel idősebb bátyja. Fiatalember korában sok barátja fordult meg a Bocskai utcai házban. Már akkor is szerette a társasági életet, a szórakozást, mint később, az én gyermekkorom idején. Családjaink is sűrűn összejártak, a gyerekeivel is jóban voltunk. Tulajdonképp Mama neki köszönheti az Édesapámat, és egész családom az otthonunkat. Övé volt ugyanis az a ház, amiben születtem, és ahonnan férjhez mentem, egész gyerekkorom színhelye, a biztos Otthon, ahová még ma is hazamegyek álmaimban. Alig van nap, hogy ne álmodnék a Sarolta utcai házzal...
Elemér bácsi legkisebb fiával, Andrással szinte egyidősek voltunk, félévvel volt csak idősebb nálam, és számomra igen fontos volt az Ő barátsága. Már ott kezdődött, mikor egyszer nálunk volt az édesanyjával, és titokban elárulta nekem, hogy nem a Jézuska hozza a karácsonyfát. Persze azt kérte tőlem, hogy ezt a titkot ne áruljam el senkinek. Én, aki ekkor kb. öt éves voltam, egyből rohantam az Anyukámhoz, és beárultam, mit mondott András. Nagy megdöbbenésemre, Mama engem szidott le az András édesanyja előtt, amiért árulkodtam.
A Jézuska-dolgot természetesen ekkor nem hittem el. De később, mikor rádöbbentem, hogy András nem hazudott, igen nagy tekintélyre tett szert előttem. Tőle ismertem meg az élet olyan dolgait, amiről a felnőttek nem beszéltek nekünk. De nemcsak az információ-szerzés miatt vonzódtam hozzá. Valódi mély barátságot és szeretetet is éreztem iránta. Szinte naponta találkoztunk. Sok-sok közös élmény fűzött össze bennünket, felsorolni sem tudom. Általános iskolában a párhuzamos fiú-osztályba járt. Gyakran fordult elő, hogy tanár-hiány miatt összevonták a két osztályt (én a tiszta lány osztályba jártam). Ez a tény is szoros barátságot eredményezett. A gimnáziumi évek alatt ez a barátság még szorosabb lett, ekkor az volt az érzésem, neki is fontos vagyok.
Persze, néha azt éreztette velem, hogy én csak "szegény rokon" vagyok az ő számára. Az ő édesapja körzeti orvos volt, magánrendelővel, hatalmas pacientúrával, az enyém "csak" kórházigazgató, aki fix fizetésből él. Nekik autójuk volt, ami akkor még ritkaságnak számított, elegáns bérházi lakásban laktak, a pénz sosem volt gond náluk. Ez adott neki egy nagy magabiztosságot, úgy jött sokszor hozzánk, hogy "jöttem megnézni a házamat". Lekezelő viselkedése azonban nem tévesztett meg, azt hiszem, szeretett engem, csak szégyellte kimutatni. Nagyon fáj a szívem, hogy ezt a barátságot elvesztettem, talán a sors akaratából. De mindig szeretettel fogok rá gondolni. Hát ennyit Elemér bácsiékról. Bár azt még el kell mondanom, hogy nemcsak nagybácsiként lehetek hálás neki, hanem orvosként is, – gyerekkoromban – és később, míg csak férjhez nem mentem, – ha beteg voltam, Ő kezelt engem (meg az egész családot, hisz az Ő körzetéhez tartoztunk.) Sokszor kaptam injekciót tőle, Papától nem hagytam volna. Nagyon jó diagnoszta volt, és tudott bánni az emberekkel, ezért szerették és ragaszkodtak hozzá a páciensek. El is halmozták szeretetük minden jelével. Késő öregségéig megtartotta magánrendelőjét. Közel 87 évet élt.
CIVAL – vagyis Valéria (1906-1993) következik a testvérek sorában. Számomra Ő a legfontosabb a nagynénik között. Szinte második anyám volt, úgy szerettem Őt. Cival is úgy lett belőle, hogy folyamatosan ismételtem ezt a kedves nevet: Valci, Valci, Valci... és végül játékból maradt valCIVALci. Csak én szólítottam így, amit Ő türelemmel elviselt, megszokott és elfogadott, mert azt hiszem, nagyon szeretett engem. Amióta az eszem tudom, Ő velünk lakott, a családunk része volt.
Nem tudom, hogy fiatal korában miért nem ment férjhez, erről nemigen beszéltek. (Barátnője szerint rátarti volt, és válogatós.) Igazi vénkisasszony lett, zárkózott és prűd, gyakorlatias, önálló és megközelíthetetlen. 1959 tavaszán mégis férjhez ment egy özvegyemberhez, és odaköltözött hozzá, kb. 2 percre tőlünk. Ezután is mindennapos volt nálunk, és mikor 20 évi házasság után meghalt a férje, újra visszaköltözött a Sarolta utcába.
Fiatal koráról nem sokat tudok. Csak azt, hogy sokáig tanult zongorázni, állítólag a néma filmek korában mozizongorista volt. Egyébként igen fess, csinos, jó alakú, szőke, kékszemű, szép arcú nő volt, nekem legalábbis nem volt nála szebb az ismerőseim között. A ruháit, cipőit gondosan válogatta össze, és engem is sokszor oktatott, milyen fontos, hogy a ruhához megfelelő, ápolt cipő legyen a lábamon. Hivatalba járt, először a városi tanácson, majd az egyetemen, végül a kórházban dolgozott, úgy tudom, SZTK ügyintéző volt. Akkor került hozzánk, amikor Papát besorozták, és hadifogságban volt, gyakorlatilag ő volt az eltartónk. Mi voltunk a családja, úgy is bánt velünk, mint a gyerekeivel. Minden nap, mikor hazajött, Mesi húgom meg én futottunk elé, hogy "Mit hoztál?" – ilyenkor egy-egy Sport-szelet került elő a retiküljéből. (Mikor halála után kipakoltam a szekrényét, egy százéves, ócska retikül került a kezembe, amiben egy kővé keményedett Sport-szelet lapult. Még most is könnyes lesz a szemem, ha ez eszembe jut.)
Azt hiszem, közelebb állt hozzám lelkileg, mint az édesanyám. Ha felnőtt tanácsára volt szükségem, Papához vagy Hozzá fordultam, nem Mamához. Így volt ez akkor is, mikor "nagylány" lettem, 1957 karácsonyán. Bár a hivatalos irataiban mindig letagadott a korából jópár évet, úgy tudom, hogy 1906-ban született, január 7-én. Egy nappal később volt a születésnapja, mint Elemér bácsinak, mégis, milyen különbség volt az életükben! Mindent lehetne mondani rá, de hogy szerencsés lett volna, azt nem. De soha nem zúgolódott, úgy fogadta el az életet, ahogy volt.
Beszélnem kell még egy testvérről, RÓZSI-ról. Rozália (1909-1992) volt a legközelebb korban Mamához, négy évvel volt csak nála idősebb. Azt mondták, hogy kicsi korában igen okos, ügyes kislány volt, gyönyörűen énekelt, táncolt, – aztán jött a betegség. Gyermekparalízis és skarlát együtt. A paralízis a lábát támadta meg, így lett sánta, a skarlát az agyát. Emiatt volt retardált, állítólag tíz éves szinten maradt szellemileg. A szíve is olyan kicsi volt, hogy az orvosok azt mondták a szüleinek, nem fogja megérni a 16. évét. (Ehhez képest 83 évet élt.) Nem is engedte az anyja férjhez menni, pedig volt kérője is. De azt hiszem, Ő így is boldog volt a maga módján. Őt Olga vette magához, együtt laktak a Bocskai utcán, és azután is, hogy felköltöztek az Avas-Délre.
Rengeteget játszott velünk, mikor gyerekek voltunk, úgy tudta élvezni a játékot, mint egy igazi gyerek. De nem volt buta, bár az iskolát négy elemi után abbahagyta,– olyan memóriája volt, hogy a család bármely tagja megirigyelhette. Azt hiszem, nagyon szeretett, mint ahogy én is Őt. A ház körül Ő végezte a piszkos munkát, néha boltba küldte Olga, aki úgy bánt vele, mint egy gyerekkel, aki szeret elcsavarogni. Sokszor ábrándoztam arról, hogy ha gazdag leszek, nem kell majd Rózsinak dolgozni, és olyan lesz a keze, mint az Anyukámé, – selymes, puha. Mert még mindig előttem van, milyen repedezett, durva volt a keze, kopottak a körmei... Mikor nem sokkal a halála előtt a kórházban meglátogattam, sima volt a keze, mintha nem is az övé lett volna...
Elérkeztem Mamához, aki a legfiatalabb volt a sorban. Sarolta Izabella 1913. április 16-án született. A nagylány testvérei szégyellték, hogy az anyjuk még mindig szül. Vilma nővérének ekkor már volt egy gyereke, tehát az édesanyja valójában már nagymama volt ekkor, 45 éves korában. De Elza nővére nagyon szerette a kis Sárit, úgy hurcolta mindenhová, mintha az ő gyereke lett volna. (18 évvel volt idősebb nála.)
Elza volt, aki a kis Sári 3 éves kori fényképét beküldte egy pályázatra, valamelyik folyóirathoz, és ezzel megnyert egy gyermek-szépségversenyt. (Még most is megvan ez a kép.) Tény, hogy nem volt csúnya Mama, fiatalkori fényképein Tolnay Klárira hasonlít (majdnem egy napon született vele, és közel egyszerre haltak is meg.) Kifejező, nagy, barna őzike-szeme, szépen ívelt szája, bájos arca volt. Kicsi korában Ő is megkapta a diftériát, ami még halálos betegség volt akkoriban. Azt mesélték, fél méterre dobálta magát az ágyban, olyan fájdalmai voltak. Jani bátyja ekkor már kész orvos volt, és sikerült szereznie ellenszérumot, ami újdonság volt ekkor. Így maradt életben az Édesanyám.
Érdekes módon, a gyerekkoráról nem sokat tudok. Nem mesélt róla, a szüleit szinte soha nem emlegette. Így nem is tudom, pedig érdekelt volna, hogy milyen volt a viszonya velük. A kis Sárit a zárdába íratták be elemibe, un. externátba. Ez valahol a Dózsa György utcán volt, jó messze a Bocskai utcától. Naponta elkísérte Őt Elza, mikor elsős volt, és az osztályba is bement vele. Úgy osont ki, szinte szökve, hogy ne vegye észre a testvére, hogy otthagyta, mert különben hisztizett. Így ment ez szinte az egész éven át. Jól elkényeztethették, ebből arra következtettem.
Az apácák közül kettőt emlegetett: az egyik, aki az első két évben tanította, nagyon szerette őt, a másik, aki harmadikban lett az osztályfőnöke, ellenkezőleg, gyűlölte és meg akarta buktatni. Aztán kereskedelmibe járt, ahol többek között könyvelést és francia levelezést is tanult. Érettségire már az egyik udvarlója készítette fel, aki el is akarta venni feleségül. Ezt a nagymamám ellenezte, mert a fiúnak nagy családja volt, nem élt az édesapja, és neki kellett a testvéreit is támogatni. Azt hiszem, egy bankban dolgozott, és végül fiatalon halt meg, tüdőbajban. (Róla is van egy pár fénykép, pl, amelyik 1929. szept. 13-án, Elemér esküvőjén készült, és ahol a 16 éves Sári nyoszolyólány volt.) Megvan a tablóképe is, amiről egy kedves sztorit hallottam. Volt Elzának – aki ekkor már Pesten volt férjnél – egy kis ölebe és a fotózás előtt épp látogatóban volt vele a szüleinél. Sári a heverőn fekve incselkedett a kiskutyával, aki belekapott az arcába. Ott látható a nyoma a szeme alatt, mint azon a képen is, ahol Elzával és a kiskutyával éppen a Hűvösvölgyben kirándulnak.
Érettségi után Sári tanítóképzőbe akart menni, de végül is nem tudom miért, nem ment. Azt hiszem, jól tette, mert nem sok pedagógiai érzéket árult el. Valami különös tehetsége volt ahhoz, hogy az emberből ellenkezést váltson ki. Legalábbis én borzasztóan tiltakoztam az akarata ellen. Pedig igencsak erőszakos volt, ha valamit a fejébe vett, és nagyon tudta manipulálni a környezetét. Többnyire az érzelmi zsarolás fegyverét vetette be. Talán éppen ezért dacoltam vele, főleg kamasz koromban. Mégis, többnyire elérte, amit akart.
Töröm a fejem, mire emlékszem még Mama gyermek- és ifjúkorából. Talán még azt emlegette, hogy időnként meglátogatta a nagyszüleit, akik valahol a zárda és a Bocskai utca között, a Mindszenti templom környékén laktak, és útba estek az iskolából jövet. Ilyenkor náluk szépen kellett ülni a bőrgarnitúrán, és illedelmesen viselkedni – ezt annak kapcsán mesélte Mama, hogy az én unokáim nálam rendetlenkedtek és ugráltak, nem úgy, mint Ő annak idején.
Egy 20 éves kori fényképén teniszütővel van lefotózva; ezek szerint tudott teniszezni. Zongorázott is, de sokkal gyengébben, mint Cival.
25 éves korában már gyűrűs menyasszony volt. Találtam ebből az időből származó fényképet is, amin együtt vannak: ez egy esküvő lehet Ózdon, Mama pedig nyoszolyólány, magyaros ruhában. A fiatalember, akibe karol, az akkori vőlegénye. Ő újságíró volt, egy bohém fiú, aki elkártyázta a jegygyűrűjét, és ezért a nagyszüleim kiadták az útját. Úgy mesélték, ott zokogott az egyik szobában, könyörgött, hogy még egyszer láthassa a menyasszonyát, a másik szobában Mama sírt, de a szülei hajthatatlanok voltak.
Az eljegyzés felbontása 1939. február végén egybeesett Elemér bátyja névnapjával, amire, Vali nővérével együtt, Mama is hivatalos volt. Ő azonban a sok sírás után nem akart elmenni, félt a társaság "nyelvétől". De Civalkám nem hagyta annyiban a dolgot, erősködött: épp azért kell elmennie, hogy megmutassa, nem érdekli, stb. stb. Itt mutatták be Édesapámnak.