A Felsőfokú Vegyipari Technikum megalakulásának 50. évfordulójára
Mire emlékszem?
Amikor harmadikos gimnazista koromban megismertem a tanszobán egy kazincbarcikai kislányt, csodálkoztam, hogy abban a furcsa nevű városban is lehet élni. Bizony őszintén sajnáltam őt, mert úgy gondoltam, én soha nem lennék képes feladni miskolci mivoltomat, hogy Kazincbarcikán éljek.
A várost ekkor még nem is láttam, csak hallottam róla.
Először akkor jártam itt, amikor édesapámmal kihoztuk a jelentkezési lapomat a Felsőfokú Technikumba 1961. szeptember 25-én.
Nem igazán voltam elragadtatva attól, amit láttam. A "Békeváros" gyakorlatilag három párhuzamos utcából álló lakótelep volt, amit tíz perc alatt gyalog végig lehetett járni. Kopár, stílustalan bérházakból állt, kevés üzlettel, a háztömböket apró kis terek választották el egymástól.
Leendő iskolám képezte a főutca felső végét, az alsó végen kis földszintes baraképületben posta, szemben vele betonstandok, azaz piac ékeskedett. A mai főtér helyén egy mélyen fekvő, sáros rét terült el. Az "óváros" koszos és jelentéktelen falu, szóval nem éppen az a hely, ahol egy diák a főiskolás éveit kívánta volna eltölteni. Messze, még a falun is túl, a városban is jól hallható morajlással pöfögött és fújta a sárga füstöt a titokzatos hatalmas gyáróriás, a Borsodi Vegyi Kombinát. Közepén egy hosszú, keskeny kémény tetején folyton égő fáklya, ami különös fénybe vonta éjjelente az eget. Ez a gyár, és a környékbeli bányák adták az itt lakó emberek zömének a munkahelyet, a megélhetést. A város tulajdonképpen neki köszönheti létrejöttét.
Miért jelentkeztem ide?
Eredetileg a budapesti ELTE könyvtár-fizika szakára szerettem volna menni, de oda nem vettek fel. Azt hiszem, a Sors akarta, hogy megtudjam, egy új főiskola alakul Barcikán, ahová még lehet jelentkezni.
Lini István igazgató úr kelletlenül vette át a jelentkezési lapomat. Tájékoztatásul elmondta, hogy ez az iskola nem igazán lányoknak való, és ne nagyon számítsunk arra, hogy felvesznek. Tudj' Isten, nem voltam elkeseredve emiatt.
Egy héttel később a felvételin az esélytelenek nyugalmával vettem részt. Matek - fizika. De felvettek, és októberben elkezdődött az a három év, ami számomra roppant nehéz, de egyúttal roppant gyönyörű is volt.
Harmincnégyen voltunk azon szerencsések, akik az első évfolyamon megkezdhettük tanulmányainkat. Nem mindennapi évfolyam volt, annyi szent! Igazi "jó fej" srácok, egyéniségek alkották, szinte mindnek volt valami ragadványneve, amin aztán a tanárok is szólították őket. Lányok csak hárman voltunk. Saci és Zsuzsa barcikaiak, egy évvel azelőtt érettségiztek a vegyipari technikumban, ők már ismerősként jöttek vissza. Számomra viszont igen furcsa volt, hisz egy lánygimnáziumból jöttem, az addigi életemben soha nem voltak fiú osztálytársaim.
Az iskola szép, új és korszerű épület, ami a tulajdonképpeni vegyipari technikum volt. Földszintjén tágas, nagy laborhelységek, az emeleteken hosszú folyosóból nyíltak a tantermek. Mi legfelül az első teremben kaptunk helyet, a lépcsővel szemben, így kissé elszeparálva a középiskolásoktól.
Az évnyitón, október 21-én, Lini Pista bácsi fogadott minket. Rövid (?) beszédet mondott, majd felállva esküt tettünk. Mint a katonaságnál.
Az évfolyamvezetőnk, Cornides tanár úr, univerzális ember, fizikát, méréstechnikát és még egy csomó tárgyat tanított. (Angol? "Ide nekem az oroszlánt is!") Nekem ezekből leginkább csak az univeka maradt meg, és egy atyai intelem: "Lányoknak nem illik bejárni a fiúkollégiumba!" (Vajon a fiúk erkölcse, vagy az enyém volt veszélyben?) Persze én megszegtem, ott tanultam meg hajat nyírni Pistitől a kollégium társalgójában, több évfolyamból is voltak kuncsaftjaim egy-egy köszönömért.
A kollégium egyébként egy munkásszállóból lett kialakítva, valahol félúton feküdt a város és a BVK között. Mellette volt a "Bányász" nevű üzemi konyha, ahol sört is lehetett kapni, oda szólt a kajajegyünk. (Utolsó évben már a J-be jártunk ebédelni, itt pincér szolgált ki bennünket.) Én albérletben laktam.
Mi jut eszembe még ezekből az időkből?
Az első matek órák Hajagossal. Binomiális tétel, faktoriálisok... Számomra alig felfogható dolgok. Ha nem lett volna az az eskü, talán meg is szöktem volna.
Az első óra Benz tanár úrral. Ide-oda járkálva mondta el, hogy számára milyen fontos a kémia, és hogy tőlünk is megköveteli, hogy vegyük "naggyon" komolyan. (Na, nekem biztos nem fog menni!...) Ő íratta az első zárthelyit, két héttel az évkezdés után. (Csak két 4-es lett, az egyik az enyém.)
Előadások között "cigarettaszünet". (Te jó ég, ezek cigiznek!)
Laborgyakorlat. Lombikok, pipetták, digerálás. (Józsi bácsi: "Fokhagymaszagú már?...")
Analitikai mérleg. ("Finomabban bánjon azzal a műszerrel, kedves!")
Műhelygyakorlat. (Feldagadt a csuklóm a vasmunkáktól, írni se tudtam, olyan izomlázas lettem a kalapálástól.)
Üzemi gyakorlat. (Sziszegő, csöpögő csőkígyók, fülsiketítő zaj, tocsogás az undorító lében.)
Matek gyakorlat. ("Na, ki jön ki a táblához? Csillácska!..." Pedig én is jobb szerettem volna inkább ultizni a hátsó padban.)
Műszaki rajz. (Szabványbetűk, szövegmező - na, abban jó voltam.)
A legelső vizsgám marxista-leninista filozófiából, Lini Pista bácsinál. (5-ös lett, mert bár nem az én világnézetem a materializmus, azért beszélni nagyon jól tudtam róla.)
Kezdtem remélni, hogy bele fogok jönni. A fiúk is elfogadtak, csak néhányan szekáltak. Biztos csak szeretetből... hadd áltassam magam. De Prof - évfolyamtársam - barátom lett, és rengeteget segített a tanulásban. Nélküle biztos nem sikerült volna. Lelkiekben is támaszkodhattam rá, mikor nagyon magam alatt voltam. Emlékszem egy beszélgetésünkre még a kezdet kezdetén. Elmondta, hogy ha az ember felmegy pl. az Avasra, és lenéz Miskolcra éjszaka, látni fogja, hogy a közeli villanylámpák látszólag össze-vissza állnak, de a távolban a fénypontok sorokba igazodnak, mindnek megvan a helye a nagy rendszerben. Ha az ember visszatekint az életére, megérti, hogy minden eseménynek megvolt az értelme, és egy olyan láncfűzért alkot, amelyben egyetlen szem sem volt hiábavaló vagy értelmetlen. Így igaz.
Aztán az első vizsgaidőszak. Tanulás éjjel-nappal. Azt hittem, nem élem túl. (És még öt hasonló...)
Persze, nem csak a nehézségek jönnek elő az emlékeimből. Voltak szép és jó dolgok is Kazincbarcikán. Felfedeztük a szórakozóhelyeket.
Jé... A Miénk nevű cukrászda a főutcán. A mozi. A pedagógusklub, szemben az albérleti lakásommal, a Ságvári téren - itt lehetett tévézni, kártyázni. A könyvtár. Az főiskolai ott volt az első emeleten, Zsókával, jó kis beszélgetések színhelye. Meghitt padok a ligetes, szökőkutas park mélyén. Margarétás rét a Tardona-parton. A bányató, túl a Sajón.
És amit az iskolai közösség együtt hozott létre. Irodalmi színpad. Kirándulások, üzemlátogatások, kulturális rendezvények. Mikulás-bulik. Kézilabda -bajnokság, szurkolás a fiúknak. Később Villanófény - az újságunk. (Ebben néhány verspróbálkozásom is megjelent.) Stúdió. Gólyabál. ("A mi felelősségünk, hogy milyen hagyományt teremtünk az utánunk jövőknek.")
A két lány évfolyamtársammal is egyre mélyebbé vált a barátságunk.
Meg aztán a szerelem...
Rengeteg emlékem van még - egyszer majd nekifogok, és leírom őket. Három év eseményeit nem sorolom most fel. Annyi mindent csináltunk, és olyan jó közösséggé váltunk! Közben a város is épült, szépült, ekkor élte ifjúkorát. Sok virág, fa és köztéri szobor fedte el a bérházak kopárságát. Sok volt a gyerek, bölcsődék, óvodák, iskolák, újabb és újabb lakások nőttek ki a földből. Elkészült a főiskolai szárny, amit birtokba is vehettünk harmadéves korunkban. Az itt lakó emberek pedig, úgy rémlik, mosolyogtak ránk, mert büszkék voltak a város főiskolájára. Mi is mosolyogtunk, mert jól éreztük magunkat. Jó volt itt diáknak lenni. Az iskolától kaptam a férjemet, a BVK pedig nekem is adott munkahelyet. Végül ez a város lett az otthonom.
2011. augusztus