1. Édesapám családja
Apai nagyapám, Föglein Mihály (1878-1950) sváb származású szabómester volt. Felesége, Keresztúri Borbála (1882-1956) magyar, állítólag szegről-végről rokonságban volt az irodalmár Keresztúri Dezsővel. (De erről nem vagyok meggyőződve.)
Édesapám, Ferenc, 1906. október 20-án született, harmadik, legkisebb gyerekként. Két nővére volt, Annus és Boriska (nekem néni). Mesélték, hogy Nagyapám annyira fiút szeretett volna, hogy a második kislányát születése után egy hétig meg se nézte.
Tolnán laktak, ami akkor még nem volt város, mint ma, csak egy nagyobbacska község. Papa nemigen mesélt gyerekkoráról, csak néhány részletet világít meg az a pár dokumentum, ami véletlenül maradt meg a holmijai között. Ilyen az a vélhetően 1927 júliusában kelt, Komájának címzett levél, amiből idézek:
"Ha visszamegyek életemben tíz évvel, ami koromat tekintve elég nagy idő, látok egy életvidám, az öregek által rakoncátlannak nevezett gyereket, kinél a mai öreges modornak - természetesen - nyomai sincsenek jelen. Írtunk ekkor 1917-et, én tíz éves voltam és akkor már kikezdette az Élet az én jókedvemet. Röviden mondva: a háború és az azt követő nyomorúságos idők túl korán igába állítottak. Édesapám katonáéknál volt és mi otthon két testvéremmel kenyérkereső nélkül állottunk. És én még mint elemista már kint a szántóföldön dolgoztam, mint egy napszámos, kora reggeltől késő estig, kapáltam és saraboltam, arcom verejtékével kerestem meg a mindennapi kenyerem. Nem túlzok, mikor azt mondom, hogy nem volt gyermekkorom, olyan igazi szép értelemben véve, nem voltak örömeim, melyek megaranyozták volna életemet; megfeszített munkában teltek napjaim. A létért való küzdelem már akkor elválasztott pajtásaimtól, kik boldogan élvezték a gyermekkor minden örömét."
Nagyon kevés az a fénykép is, ami a gyerekkorából rám maradt, vagy azért, mert nem is volt több, de valószínűbb, hogy a szüleinél maradtak, és azok halála után Boriska nővére örökölte meg. Két képet találtam, ami Tolnán készült. Az első 1913-ból, tehát még a háború előtti időből való. Ez egy családi fotó, ami láthatóan polgárias jómódról árulkodik. Az apán jól szabott, mellényes öltöny, láncos zsebóra, a mamán hímzéssel díszített hosszú, elegáns ruha, a két kislány is egyforma ünneplőben. A kis Feri itt 6-7 éves lehet.
A másodikon a dátum: 1917-18, Papa is bizonytalan volt keletkezésének idejében. Ez tehát abban az időszakban készülhetett, amiről a levélrészlet szól, és valami műkedvelő előadás résztvevőit örökítette meg. A fiúkon itt katonaruha van, mögöttük az "angyalok" kara. Feri nyílt arcú, komoly, szép gyerek, az egyetlen a kisfiúk között, akinek nincs bajusz ragasztva.
Nem mehetett valami jól a családnak Nagyapám hazatérése után sem. Gyerekkorában Édesapám legnagyobb vágya egy igazi ródli és korcsolya volt. Tolna a holt Duna mellett fekszik, ami gondolom, befagyva kitűnő korcsolyapálya lehetett. Feri fából barkácsolt magának korcsolyát. (Talán ezek a fájdalmas emlékek tették, hogy nekünk viszonylag sok játékot megvettek, főleg Szabolcsnak, - pl. azt a bizonyos kisautót, amibe bele lehetett ülni, és pedálokkal hajtani. Fukar sváb nagyapám rosszallotta is, hogy ilyen hiábavalóságokra adják ki szüleim a pénzt.)
Nagyapám testvéréről mesélte Papa a következő anekdotát:
Ez a nagybácsi munka közben mindig kidugta a nyelvét, hogy ezzel még fokozza az igyekezetét. Egyszer, favágás közben egy fadarab felpattant, és úgy vágta állon, hogy leharapta a nyelvét, csak egy kis bőrdarab tartotta. A nagybácsi ekkor felkereste a testvérét, Nagyapámat, és ujjával nyiszáló mozdulatot téve, vérző szájjal mondta, hogy "Vágd le!" Ezt Papa többször is elmesélte, ujjával is mutatva és mindig nagyokat nevetve közben. Mikor ideért, én elpityeredve kérdeztem: "És levágta?" -"Hát mit tehetett volna?"- kérdezte Papa. Mire én még jobban sírtam, elképzelve, mit csinálhatott szegény ember nyelv nélkül. Ekkor Papa megvigasztalt, hogy "Jól van, na, hát visszavarrta, elvégre szabó volt!"
Édesapámat műbútor asztalosnak szánták, mert ahhoz több hajlandóságot mutatott, mint a varráshoz. (Soha még egy gombot se láttam, hogy felvarrt volna.) Hogy mégsem asztalos lett belőle, azt a tanítójának köszönhette. Az elment a szüleihez, és meggyőzte őket, hogy a jó eszű, szorgalmas és tehetséges fiuknak föltétlen tovább kell tanulnia. Így került Kalocsára, a jezsuita gimnáziumba, ahol kitűnő bizonyítványa miatt végig tandíjmentességet élvezett.
Körülbelül ennyi, amit a gimnáziumi éveiről tudtam. De nemrég találtam néhány olyan dokumentumot, ami gondolkodóba ejtett. Ilyen az a pár "Kalocsai Jézus-társasági Érseki Főgimnázium Értesítője", amiben benne van az összes tanuló év végi osztályzata, és az ifjúsági körök és mozgalmak év közben végzett munkája, stb. Ezekből fény derül arra, hogy az a kép, ami bennem kialakult, meglehetősen felületes és egyoldalú. Föglein Ferenc neve ugyanis végig ott szerepel az osztály négy legjobb tanulója között, minden év végén kitüntetést kapott, így pl. német, természetrajz, magyar, történelem tárgyakból, tagja volt a Mária-kongregációnak (tagságát a későbbi években is megújította) a Rosty-szépirodalmi körnek, a Bölcseleti Körnek, utolsó két évben pedig ott találjuk nevét az énekkar basszistái között. Előadásokat tartott, szerepelt a színdarabok előadói között, vagyis nagyon aktív és mozgalmas diákéletet élt.
Bár a reáltárgyakból is mindig jeles volt, alapvetően inkább humán beállítottságúnak gondoltam őt. Ugyanis fiatalkorából fennmaradt néhány verse, amelyek költői tehetségről és érzékeny lelkületről árulkodnak.
Két szó kívánkozik még ide. Az egyik: az "ingyenkosztos", amivel Papa egyik gimnazistaként írt, kéziratos versében találkoztam. Ebből kiderült számomra, hogy nem volt kollégista, hanem magánháznál volt un. ingyenkosztos, nevezetesen Basics néninél, harmadmagával: Jóska pajtással és Weisz úrral. Leírom, mert annyira jellemző arra az időszakra:
Az ingyenkosztosok
I.
Ó ti szegény ingyenkosztosok
De szomorú a ti sorsotok!
Éjjel-nappal szidás béretek
S még csak így is megélhessetek.
Hogy ha reggel korán felkeltek,
Az a baj, hogy lámpát égettek.
Hogyha pedig későn ébredtek,
Iskolából jól elkéstetek.
II.
Iskolából hogyha megjöttök
És az ajtón alig bejöttök
Akkor újra kezdődik a pör
Néni újra ellenetek tör
Akkor néni kipörli magát
Az ő szája ellen nincsen gát
Ó ti szegény ingyenkosztosok,
Rövidebbet csak ti húzzátok!
III.
Hogyha vagy te egy ingyenkosztos,
Akkor neked jól ajánlatos,
Hogy a sátrad máshol üssed fel
Mert itt lakni nem jobb semmivel,
Mint a pokol kellő közepén
Ahová te belecseppenvén
A kínoknak ezre vár reád,
Ilyen az én sorsom, hát te lásd.
IV.
Basics néni fura teremtés
Pedig azt mondja, hogy ő békés
Hanem ezt nem kell ám elhinni,
Mert még vizet sem enged inni.
Máskülönben ő csak azt várja
Hogy mikoron nekünk kitárja
Az ő nyelve szóáradatát
Mi jellemzi piacon kofát.
V.
Basics néni diákjai jók,
De csak akkor, hogyha favágók.
Hogy ha neki jó sok fát vágnak
Akkor egy kis vizet is kapnak
De ha egyszer azt abbahagyják,
Akkor aztán soká várhatják,
Míg a néni rájuk mosolyog,
Most, ha látja őket, csak morog.
VI.
Basics néni kedvencének jó
Azzá lenni nehéz, az való.
Azt csakis Weisz tudja kivinni
Kap is vizet eleget inni.
Hogyha rossz fát rak ő a tűzre,
Nem szenved biz azért őkelme.
De hát nem is ingyenkosztos ő
Ami pedig a néninél fő.
VII.
A Weisz úrnak mindent elnéz ő
A Weisz úrnak sorsa kedvező.
De bizony mi, a kvártélyosok,
Amit mi már szenvedünk, az sok.
Mert ugyanis ketten vagyunk ám,
Elszenvedni magam nem tudnám
A sok szidást, mit néni rám mér
Ami pedig egy krajcárt sem ér.
VIII.
Mi felváltva kapjuk a szidást
Ma engem szid, holnap a pajtást.
De ne busulj, Jóska koma, már
Nemsokára itt lesz az a nyár,
Mely meghozza majd a nyugalmat
Addig tűrjük csak a szidalmat.
Egyelőre tűrjük a szidást,
Jövőre már szidhat néni mást.
IX.
A kvártélyos örvend akkor, ha
Basics néni kissé nem látja.
Így legalább kissé nyughatik
S ha nem látja néni őt, iszik.
De ha néni otthon van, akkor
Olyat te nem láttál semmikor;
Néni nyelve sosem nyugszik el,
Az ő szája folyton kelepel.
X.
Hát igazán szomorú sors ez.
Kivételt csak a Weisz úr képez.
Ha kvártélyos hátsó kapun jár
Néninek a kereplője jár.
Hogyha Weisz úr akármit is tesz,
Akkor bűnös a kvártélyos lesz.
Hát ez így van, régi dolog az,
Hogy a földön nincsen már igaz.
XI.
Basics néni igen jó asszony,
Mert a szája jár, mint a mozdony.
Szomszédasszony gyakran látja őt,
Ott van este, no meg délelőtt.
Megbeszélik a város dolgát,
Előveszik a politikát.
Pletyka járja szájról-szájra ott,
Amig nyelvük csak el nem kopott.
XII.
Ne féljetek, ingyenkosztosok,
Nem sokáig tart már kínzástok.
Basics néni, mikor unja meg,
Hiszen most már nincsen oly hideg.
Mert a télen kimelegedett,
Ha egy kicsit pörlekedhetett.
Most már jó lesz azt abbahagyni,
Kvártélyosnak sok vizet adni.
(A vers alapján a néni nem a jó szívéről, hanem inkább a veszekedős nyelvéről volt nevezetes, és még hideg vizet sem ihattak korlátlanul a nála lakó diákok, csak ha favágással kiérdemelték a kegyeit.)
A másik szó: "szegénységi bizonyítvány", amivel azt kellett igazolni, hogy a legalább jeles rendű tanuló "szegény", és ezzel kiérdemli a vaskos tandíj alóli mentességet. Ezt az én apám sajnos kiérdemelte.
Ezek a szavak akaratlanul a Légy jó mindhalálig Nyilas Misijét juttatják eszembe. Papa is olyan becsületes, naiv és őszinte emberke lehetett diákkorában, tele igyekezettel és szorgalommal, vállalva a szegénységét, mint Móricz regényhőse.
Van itt még valami: három feladóvevény, és az a pár sor, amit arra írt. Az első 1922-ből való, és az alábbi szöveg van ráírva: "Kedves Szüleim! A legnagyobb örömmel tudatom, hogy most már én is küldhetek egyszer pénzt, nem csak maguk. Ugyanis, egy helybeli kanonok adott 24 ezer koronát, hogy azt az összes osztályokban kiosszák. Minden osztályból egy kapott 3 ezer koronát. Továbbá egy ezret megtartok, mert nekem már nincs. Írjanak, hogy a reggelit 300 koronáért elvállaljam-e? Ha édespapa átjön, legyen szíves a cipőmet áthozni. Csókoltatom mindnyájokat: Feri." Ekkor IV. osztályos, megtaláltam az erre vonatkozó adatot az értesítőben is.
A másik kettő 1924-ben kelt: "Szeretett Szüleim! Tudatom, hogy ezt a pénzt (60000 K) az instrukcióból küldöm, ugyanis e hónapban két elsőst tanítottam, kik együtt laknak és a tanítást egy óra alatt lehet elvégezni. Így naponta két órát adok, de az én tanulásom is jól megy, az új lakásomon jól vagyok. Holnap, márc. 15-én egy verset szavalok. Édes mama születésnapjára gratulálok, bár kissé későn. Maradok szerető fiuk: Feri" És végül: "Szeretett Szüleim! Itt küldök 80 ezer koronát, többet nem küldhetek, mert az évvégi fizetések kitesznek mintegy 30000 koronát. Én egészséges vagyok, amit maguknak is kívánok. Pünkösdre nem megyek haza, mert csak két nap szünet lesz. Kellemes ünnepeket kívánok, az évzáró ünnepély jún. 25-én lesz. A ruhát nem szükséges megcsinálni és áthozni, mehetek én ebben is. Oly ritkán írnak, pedig úgy várom a levelet! Csókoltatom mindnyájukat szerető fiuk Feri."
Tehát igaz, amit Mama emlegetett, hogy már diák korában igyekezett pénzt keresni, és abból még haza is küldeni. Édespapa, Édesmama - mennyi tisztelet és szeretet árad ezekből a megszólításokból! Ő még magázta a szüleit, mi már tegeztük.
Három fényképet találtam a kalocsai évekből.
Az első egy iskolai osztályt ábrázol, középen a paptanár osztályfőnök, tőle balra a második fiú a 15 éves Feri. A haja még oldalra fésülve, rövidnadrágban, karba tett kézzel, kissé gondterhelten összehúzott szemöldökkel ül.
A másik 1922-23-ra van dátumozva, tehát itt V. osztályos lehet. Ez szintén csoportkép, amin tíz fiú látható, öltönyben, nyakkendőben, de nem derül ki, hogy milyen alkalomból készült a felvétel. Papa nyíllal jelölte meg a képen magát.
És végül 1926-ból az érettségi tablókép. Tehát 20 éves volt, mikor érettségizett. Vajon hogyan vesztett el két évet? Lehet, hogy 6 elemi után kezdett csak gimnáziumba járni, amikor már hazajött az édesapja a háborúból. Az akkori iskolarendszer úgy működött, hogy aki nem tanult tovább, az hat elemit végzett, ha viszont tovább akart tanulni, akkor négy elemi után kezdte a gimnáziumot. De az is lehet, hogy nem így történt. A gimnáziumi bizonyítványába az első osztályzatokat 1921-ben jegyezték be, az első három osztályt magántanulóként végezte. (Nyilván vizsgát kellett tennie). Negyedikes korától már nem "magántanuló", és ettől kezdve őrizte meg a gimnázium értesítőit is.
Pap szeretett volna lenni, Isten tudja csak, miért gondolta meg magát az utolsó pillanatban. Végül mégis az orvosi pálya mellett döntött. Pestre került hát, az egyetemre. Szülei eladták a tolnai házukat, és vettek Kispesten egy házat, jó nagy kerttel. Nővérei ekkor már férjnél voltak.
Itt említeném meg azt az 1926-ban készült családi fotót, amelyiken a nagyszüleimen kívül ott vannak a lányai, vejei, fia és két pici unokája is. Nagyanyám mellett Annus ül, karjában kisfiával, őmögötte a férje, Szalay János; nagyapám mellett Boriska nagynénim egy kisbabával, mögötte a férje és hátul középen a későbbi apám, a 20 éves Feri. A kép már Kispesten készült.
Nagyszüleim nem éltek meg a szabó mesterségből, Nagymamám gyönyörű virágokat nevelt, amiket aztán kihordott a piacra. Valóságos kertészetté alakították a kertjüket. (Még emlékszem rá, kicsi koromban többször elvitt Papa Kispestre, a Rákóczi u. 145. számú házba - előttem van a villamosozás, majd a hosszú utca, aminek a vége felé laktak. Az alacsony ház is megjelenik, a dupla ágy, amiben aludtunk, a luftballon az ágy felett, amit a Vidám-parknál vettünk, a kertben a nagy beton víztároló.) A kertészkedés valószínűleg még Tolnáról ered, mert Papa kisebbik nővére, Boriska néni is kertészkedett, rendszeresen árult virágot a miskolci piacon, amit a lánya is folytatott. Innen lehetett Papa nagy szeretete a virágok iránt, és a szakszerű kertészkedése, amit nekem is megtanított. Ma is imádom a virágokat.
Édesapám orvosi diplomája – még ma is őrzöm - még Föglein Ferenc névre van kiállítva, 1932-ben. Ezt követően, nem tudom pontosan mikor, magyarosította a nevét, és lett dr. Fehérvári Ferenc. Ekkor már javában dúlt a gazdasági válság. Pár hónapig egy közkórházban dolgozott, mint fizetés nélküli gyakornok. Kosztért, kvártélyért. 1933 áprilisától az OTI központi kórházában (Uzsoki) helyezkedett el. Itt szerezte meg az első – urológusi – szakvizsgáját. Később a belgyógyászatot is letette, végül, már házas korában egészségügyi szervező szakvizsgát tett. 1939-ben került Miskolcra, ahol a kisebbik nővére is lakott. És itt ismerkedett meg az édesanyámmal, 1939. februárjában.
Nagyapám halála után, ha jól emlékszem, 1950 nyarán megjelent nálunk a Nagymamám. Azt mondták, ezentúl nálunk fog lakni. De nagyon rövid ideig lakott csak ott, elköltözött Boriska nénihez, vele élt az 1956-ban bekövetkezett haláláig.