Miskolcon születtem 1943 virágvasárnapján.
Életem legsikeresebb szakasza kétségtelenül az általános és középiskolás időszakom volt. Általános iskolában végig kitűnő, a gimnáziumban váltakozva jeles és kitűnő voltam, az érettségi bizonyítványom csupa 5-ös lett, így szüleim és tanáraim bízvást remélhették, hogy sikeres karrier elé nézek. Hát ez nem jött be. Az életem minden, csak nem siker-sztori, de sorsszerű, mint minden emberé. Kérdés csak az, ki hogyan éli meg a sorsát?

1961-ben papíron érettnek lettem nyilvánítva, és döntenem kellett, hogy elhagyva az alma matert, hol folytassam tanulmányaimat. Mivel legjobban olvasni szerettem, úgy gondoltam, hogy legszívesebben egy könyvtárban élném le az életemet. Jelentkeztem hát az ELTE könyvtár-fizika szakára. Hogy miért pont fizika, nem tudom megmagyarázni, azt hiszem, találomra választottam egyet az érettségi tantárgyak közül. Ekkor megkaptam az első pofont az élettől, ugyanis nem vettek fel. Nagyon fájt, de valahogy mégsem ért váratlanul. Úgy fogtam fel, hogy kaptam még egy évet, hogy kitaláljam, mi is akarok lenni. Édesapám, aki akkor a miskolci Semmelweis kórház helyettes igazgatója volt, bevitt a kórházba statisztikusnak. Itt nagyon jól éreztem magam, mindenféle kimutatásokat kellett körmölni, és főnöknőmmel mi vittük ki a fizetéseket is a különböző osztályok dolgozóinak. Így az egész kórházat kezdtem megismerni.

Ekkor kapott Édesapám valakitől egy jó tanácsot: indul Kazincbarcikán egy vadonatúj iskola, ahová még nem késő jelentkezni. Itt automatizálást tanítanak, ami a jövő útja. Meggyőzték Papámat, (őt, és nem engem!) hogy ez életem nagy lehetősége! Az utolsó pillanatban személyesen vittük el a jelentkezési lapomat Lini István igazgató úrnak, aki bár nem biztatott, (szerinte nem lányoknak való) mégis behívtak felvételizni. Kelletlenül vettem elő a matematika érettségi tételeket, (két-három napom volt, hogy felkészüljek belőle) és reménykedtem, hogy nem fognak felvenni ide sem. Szomorúan vettem tudomásul, hogy reményeim ezúttal is megcsalatkoztak, mert "felvételt nyertem". (Utólag nem érdektelen, hogy Hajagos Béla felvételiztetett matematikából.)

Ilyen előzmények után ért véget nem egész két hónapos kórházi pályafutásom, és kezdtem el új életemet Budapest helyett Kazincbarcikán - Iszlay tanár úr szavait idézve "a Hortobágy szélén". Nem kellett hozzá sok idő, hogy lássam, az én műszaki érzékemmel, ami gyakorlatilag tartott a nullához, megemészthetetlen a tananyag. De amikor előálltam otthon azzal a kívánsággal, hogy ott szeretném hagyni ezt az iskolát, Édesapám a leghatározottabban kijelentette: amit elkezdtem, azt be is kell fejezni, majd három év múlva beszélhetünk arról, hogy mi legyen a továbbiakban. Így hát maradtam és magoltam. Hogy mégis életem három legboldogabb évét töltöttem itt, azt magyarázhatom élettani okokkal is, de nagy szerepe volt annak a családias, vidám légkörnek, amit ez a kis létszámú évfolyam alakított ki. Bizonyára kellemesebb és tartalmasabb diákéletet éltünk, mint egy nagy egyetem diákjai. Végül is csak ragadt rám valami a tanultakból, mert 4-es átlaggal, utóvizsga nélkül végeztem 1964-ben. Talán volt abban is valami igazság, amivel Kis Laci barátomék cukkoltak, hogy ugyanis a jegyeimet a tanárok beszorozták egy un. "lányfaktorral", de ez a szám semmivel sem volt nagyobb, mint a többi lány esetében.

Az elhelyezkedésben Bencz Győző tanár úr segített: kézen fogott és elvitt kollégájához, Pintér Kálmán tanár úrhoz - aki mellesleg a BVK beruházási igazgatója volt - mondván, ez a kislány itt szeretne dolgozni. Fel is vettek a Műszer Osztályra, műszaki ellenőrnek. Két évig dolgoztam ebben a beosztásban. Értékelve ezt az időszakot, ez volt életem legrosszabb két éve. Eleinte azt hittem, én fogom majd megváltani a világot, de az első főnököm (Fazekas Imre) felvilágosított a maga cinikus hangján, hogy: "Kisasszony, vegye tudomásul, a világ Jézustól sem hagyta megváltani magát!" - amiben természetesen lehet, hogy igaza volt, de én nagyon nyomorultul éreztem magam. Könyörtelen kenyérharc folyt, az osztályon egyedül voltam nő, és csak 21 éves. Hiába volt magasabb iskolai végzettségem kollégáimnál, állandóan azt éreztették velem, hogy mindent rosszul csinálok. Mintha egy láthatatlan hálóban vergődtem volna, segítségre senkitől se számíthattam, mindenki a maga pecsenyéjét sütögette. Férfi kollégáim kajánul és gúnyosan lesték, meddig bírja mimóza lelkem ezt az állapotot. Következő főnököm (Győri Bertalan) sem volt jobb, sőt. Persze, bennem is lehetett hiba, mert a gúnyt és megaláztatást rosszul tűrtem, lázadoztam, ami a helyzetemet tovább rontotta. Mivel Miskolcról jártam be, hajnali 5-kor keltem naponta, így hamarosan fizikailag is lerobbantam. 1965 tavaszán szanatóriumba küldtek szívidegességgel, amire az egyik jóindulatú kollégám közölte, hogy nem fogom tudni lemosni magamról azt a bélyeget, hogy dilis vagyok. Ebben az időszakban lehetett jelentkezni a veszprémi egyetemre levelező hallgatónak, olyan kedvező feltételekkel, hogy a Kazincbarcikán végzett első két évfolyamnak beszámították a három éves tanulmányait. Mikor a főnököm elé álltam azzal a kéréssel, hogy járuljon hozzá, nem különösen lepett meg, hogy mereven elzárkózott, indokul csak annyit hozott fel, hogy nem tud számomra tanulmányi szabadságot biztosítani. Közben magánéleti válságba is kerültem, itt lépett a képbe Hajagos Béla, volt matek tanárom, későbbi férjem. Ő hozta meg számomra a "megváltást".

Leírom ezt a történetet, hátha valakit érdekel. 1965 őszén egy gyenge pillanatomban szakítottam Osvay Pistivel, (akivel három évig jártunk együtt), és eléggé magam alatt voltam. Balla Sacinak volt az az ötlete, hogy menjünk el a volt iskolánk gólyabáljára. Itt találkoztam Bélával, aki minden előzmény nélkül - erre Saci a tanúm - hajnalban megkérte a kezem. Én akkor ezt egy jó heccnek gondoltam, és belementem a játékba. Azt hittem, hogy ha kijózanodik, semmire sem fog emlékezni. De, mint ez később kiderült, ő nagyon is komolyan gondolta. Azt mondja, úgy tett, mint a turista, aki ledobja a hátizsákját a szakadékba, és aztán már kénytelen utána mászni. Kínos volt, mikor pár nap múlva megvárt Miskolcon, azt se tudtam, miről beszélgessek vele. Hazavittem, bemutattam a családomnak, és nemsokára kiderült, hogy tud tarokkozni. Papám, aki nagy kártyás volt, rögtön kapott az alkalmon, (mivel a tarokkhoz négy ember kell, és a családunkban csak három tarokkos volt), elővette a paklit, és elkezdtünk játszani. És ez így ment napról napra. Karácsonykor megvolt az eljegyzés, 1966 áprilisában az esküvő. Barcikán kaptunk egy kétszobás panellakást, oda költöztem. Júliusban az első terhességem spontán elvetélt. Nem csoda, hisz alig volt nap, hogy ne sírva meséltem volna otthon a munkahelyemen elszenvedett sérelmeket. Ekkor döntöttünk úgy Bélával, hogy nem maradok a BVK-nál.

Négy hónappal az esküvőnk után felmondtam, és elkezdtem több, mint 5 éves "háztartásbeli" státuszomat. Tulajdonképpen azzal a szándékkal léptem ki augusztus 1-én, hogy szeptember 1-től tanítani fogok a 105-ös szakmunkásképző intézetben. Minden el volt már intézve, az is, hogy rögtön elkezdem a műszaki tanári tanulmányaimat, ami feltétele volt alkalmazásomnak. De mikor jelentkeznem kellett volna az iskolában, egyszerűen nem mentem el. Olyan idegállapotban voltam, hogy képtelen lettem volna emberek közé menni.

1967-ben megszületett az első kislányunk (Csilla), majd nem egész két év múlva a második (Réka). Két nagyszerű ajándéka a Sorsnak. Közben a volt iskolánkat felsőfokú technikumból átminősítették főiskolává, és lehetőségem nyílt egy év alatt különbözeti vizsgákat tenni. Így szaktechnikusból üzemmérnökké avanzsáltam át.

Utólag rossz döntésnek bizonyult a felmondásom, mert az 1967-től létező GYES-ben munkaviszony híján én nem részesülhettem. Négytagú családunknak kezdett kevésnek bizonyulni egy fizetés. Az önérzetemnek sem tett jót, hogy eltartott és kiszolgáltatott vagyok. Be akartam bizonyítani: meg tudom keresni a kenyeremet. Ez egyszer Béla segített az elhelyezkedésben, beszélt főnökével, Szilágyi Gáborral, a főiskola akkori igazgatójával, aki felvett kisegítő könyvtárosnak Békésiné Zsóka mellé, négyórás munkaidővel. De megígérte, hogy amint lehetőség nyílik, talál nekem megfelelő munkakört. Kilátásba helyezett egy nevelőtanári állást a kollégiumban, ami nagyon kedvemre való lett volna. Történt mindez 1971 decemberében. Kis fizetés, de kis felelősség, kezdtem magamra találni a főiskola könyvtárában. Úgy tűnt, Zsókában igazi anyai barátnőre leltem. A Sors azonban ekkor is közbeszólt. 1972 júniusában be kellett feküdnöm egy kis nőgyógyászati műtétre a kórházba. Mikor újra bementem dolgozni, a portás kezembe nyomott egy levelet. Ebben Szilágyi Gábor közölte, hogy nem hosszabbítja meg a szerződésemet, itt és itt vegyem fel a munkakönyvemet. Se én, se Béla nem értettük, mi történt rövid távollétem alatt. Mikor bementem az igazgatóhoz, hogy magyarázatot kérjek, életem egyik legkínosabb beszélgetésében volt részem. Azt mondta ugyanis Szilágyi, hogy Zsóka szerint a munkamorálom nem megfelelő és nem lehet velem együtt dolgozni. Végiggondolva az itt töltött 8 hónapot, mindennek nyomát se tudtam felfedezni, sőt meg voltam győződve az ellenkezőjéről. Kértem, hogy szembesítsen Zsókával, erre elfutotta a méreg, és azt mondta, Béla túl sokat tett neki keresztbe, és nem hajlandó megváltoztatni a döntését. A szembesítés elmaradt, de a férjem szerint Szilágyi csak blöffölt. Így állt bosszút Bélán, aki ekkor szakszervezeti titkára volt a főiskolának, és valóban sok nézeteltérése volt a főnökeivel, az un. Szilágyi-Cservenka rezsimmel. Ki lettem hát rúgva, nem is akárhogy, de még jól megalázva is. A nevelőtanári állást végül Fignár Béláné kapta meg, az akkori párttitkár felesége.

8 hónapos kitérő után, újra állást kezdtem keresni. Ekkor ideális lehetőségem kínálkozott: Papp Attila, a Városi Könyvtár vezetője felvett könyvtárosnak. Úgy tűnt, mégis teljesül életem álma, és könyvtáros leszek! De a Sors másképp akarta. Munkába lépésem előtt egy nappal nagyobbik lányom megbetegedett. Jeleztem, hogy pár nappal később tudok csak kezdeni. Egy hét után kiderült, hogy a gyermekemnek fertőző májgyulladása van, kórházba került, és az egész lakásunkat, minket is beleértve, lefertőtlenítették. Ezek után jelentkeztem Papp Attilánál, aki sajnálattal közölte, hogy egy kolléganő visszatér GYES-ről, neki kell a hely. Újabb álláskeresés következett. Bárhová elmentem volna már, és a környéken számtalan helyen próbálkoztam is. Keserves tapasztalat volt, hogy nem kellek sehová, és a végén vissza kell pitizni magam az utált BVK-ba.

Ezúttal Kiss József, volt tanárom volt a segítségemre. 1973 januárjában felvett a BVK Műszerész gyáregységébe, bújtatott, fizikai állományba. Papíron a főnököm Kóczán Jóska, egykori évfolyamtársunk volt, de nekem egy másik üzemben kellett dolgoznom. Természetesen így kihagytak minden fizetésemelésből, amit meg lehetett érteni, hisz Jóskának csak egy adminisztratív kolonc voltam, a tényleges főnököm pedig nem tehetett értem semmit. Jóska ekkor már távolról sem volt az a jó haver, aki az iskolában, és szerintem ekkor már erősen alkoholizált is. (Később az alkoholproblémája miatt el is küldték a BVK-tól, pedig szerintem értékes ember volt.) Az ígéret, hogy a legelső alkalommal át leszek sorolva műszaki állományba, több évig váratott magára, de végül teljesült. Gyártáselőkészítő lettem a Műszerkarbantartó üzemben, ahol ekkor végre nagyon jól éreztem magam. Én hálátlan kutya, úgy háláltam ezt meg, hogy 1975-ben megszültem kisfiamat, Szilárdot. Két évig maradtam otthon GYES-en. Mikor visszamentem dolgozni, teljesen át volt szervezve a gyáregység. Létrehoztak egy un. Műszaki csoportot, ahol a műszaki állományú dolgozók nem üzemenként szétszórva dolgoztak, hanem összevontan, egy helyen. Új főnökömnek, Feledi Istvánnak köszönhetően a régi jó hangulatnak nyomát sem találtam, ismét fullasztó légkörben töltöttem napjaimat.

Többszöri kitörési kísérletem végül sikerrel járt. 1978-ban átmentem az Újítási Irodára, újítási előadónak. Ismét beültem az iskolapadba, ugyanis beiskoláztak az Országos Találmányi Hivatal által szervezett felsőfokú iparjogvédelmi tanfolyamra. Két évig minden hét keddjén Pesten koptattam az iskolapadot. Ennek a tanfolyamnak valamilyen felsőfokú műszaki végzettség volt az előfeltétele. Ekkor adtam hálát a Sorsnak, hogy elvégeztem a barcikai főiskolát! Sok vita folyt arról, hogy minek neveznek majd bennünket a végzés után. "Felsőfokú iparjogvédész" lettem, és azt hiszem, ez volt életem egyik legjobb döntése. Szerettem a munkámat, úgy hiszem, jól is csináltam. Pályám csúcsa az volt, mikor egy országos iparjogvédelmi vetélkedőn benne voltam a legjobb tíz helyezettben. A munkahelyemen kétszer is megkaptam a "kiváló dolgozó" kitüntetést. De a Sors csak a fél szemét hunyta be, nem hagyta, hogy maradéktalanul örüljek. A BVK akkori műszaki igazgatója, akihez osztályunk közvetlenül tartozott, meghalt. Utódjának nem kellettünk, áttettek a személyzeti igazgatóság jogi főosztályára. Öreg főnököm, aki úgy tekintett, mint leendő utódját, vissza lett minősítve beosztottnak, kaptunk a nyakunkba egy gépészmérnök osztályvezetőt. Nekem ugyan megígérték, hogy kineveznek csoportvezetőnek, de ezt se tartották be, hoztak egy vegyész csoportvezetőt kívülről. Maradtam hát beosztott, nyilván ennyire voltam predestinálva. A rendszerváltás után a BVK, ill. újabb nevén BorsodChem Rt. úgy oldotta meg a létszámleépítést, hogy korengedménnyel elküldte az 50 éves nőket és 55 éves férfiakat nyugdíjba. Ebbe én is beleestem. Így lettem nyugdíjas 1993 végén, legaktívabb koromban.

Mielőtt elértem a kritikus kort, meghallgatásra jelentkeztem a vezérigazgatónál, és kértem, hogy maradhassak, hiszen a férjem is év végén nyugdíjba megy, a fiam meg érettségi előtt áll, és tovább kell tanulnia, mert gimnáziumi érettségivel nem fog munkát találni. Nyugdíjból pedig nem lesz könnyű taníttatni őt. De csak 8 hónap haladékot kaptam. (Szilárd még 7 évig tanult.) Így egy nap különbséggel lettünk nyugdíjasok Bélával. Talán a Sors akarta így, mert két héttel ezután megbetegedett Édesanyám, akit magamhoz vettem, és 5 évig ápoltam. Ahhoz is volt még energiám, hogy nyugdíjasként két téli szezonban pénztáros legyek a Műjégpályán, egy tanfolyam elvégzése után 5 évig éjszakai ügyeleteket vállaljak a telefonos lelkisegély szolgálatnál. (Ezekért még kaptam is némi fizetséget.) Közben 5 évig ingyenes szeretetmunkásként dolgoztam a Máltai Szeretetszolgálatnál (heti két délelőtt), majd 10 évvel ezelőtt beléptem az akkor megalakult katolikus Karitászba, (ennek keretében öregeket, betegeket látogatunk, rendezvényeket szervezünk, aminek bevételéből a rászorulókat támogatjuk) rendszeresen írok az egyházközségi folyóiratunkba, és két énekkarnak is tagja vagyok. Természetesen aktív nagymamaként részt veszek az unokák nevelésében. Vagyis végre azt csinálhatom, amit igazán szeretek.

A lányaim mindketten többdiplomás pedagógusok, az egyik Alcsútdobozon, másik Kazincbarcikán él, és 4-4 unokával ajándékoztak meg. A fiam mérnök informatikus Budapesten, és még nőtlen. 7 éve elköltöztünk egy kis kertes házba, ahol nagyon szeretek lakni. Mindez, úgy érzem, bőséges kárpótlás az elmaradt karrierért.

A karrier, ami most már egyre világosabban látszik előttem, az lehetett volna, ha bekerülök Budapesten a könyvtár szakra. Csak mellé a magyart kellett volna választanom. A bennem elfojthatatlanul jelen lévő íráskényszer bizonyára talált volna megfelelő kitörési utat, és bekerülhettem volna olyan körbe, ami tehetségemnek, adottságaimnak teret tudott volna adni. Szerintem lehetett volna belőlem egy jó műfordító, vagy egy szerényebb költő. De az újságírás sem lett volna tőlem idegen. Így be kell érnem azokkal a melléktermékekkel, amelyek a műszaki pályám mellett mégis megszülettek.

Összefoglalva: Egy ilyen visszaemlékezés óhatatlanul számvetés is. Jó lenne belenyúlni a Múltba, megváltoztatni rossz döntéseinket, de az Élet irreverzibilis folyamat. Csak a Jövőt változtathatjuk meg, a Múltat nem, de tudom, az átélt negatív élmények nélkül nem lennék ma az, aki vagyok. Történetemet szeretném egy versemmel befejezni:

              Az életen túl

Az életen túl, a halálon innen,
Túl depressziókon s szerelmeken,
Nem látom tisztán a leírt betűket,
Csak azt, hogy hol rontottam el az életem.

Nem hibáztatok senkit környezetemben,
Nem keresem már a bűnbakot.
Az édenből én zártam ki saját magam,
Nem lángpallossal űztek ki az angyalok.

Nem mondhatom, hogy nem fáj már semmi,
De döntéseimért a felelősséget vállalom.
Amelyik virágot egykoron letéptem,
Azt kell szagolnom, most már jól tudom.

Arcom verítékével kerestem kenyerem,
S a munka megkeményítette a derekam.
Minden csepp könnyemtől én erősebb lettem,
S tudok már nevetni vidáman, boldogan.

Amíg keseregtem a sorsom felett,
Kaptam az Égtől sok csodát, kegyeket,
S szívemben, hol régen csak keserűség volt,
Lassanként kivirágzott a szeretet.

Az életen túl, s a halálon innen,
Túl depressziókon, szerelmeken,
Hálás szívemet Tenéked ajánlom,
Köszönöm mindazt, mit kaptam, Istenem!

(Írtam 2006-ban a NEMEVAFK évkönyve számára, amely a mai napig nem készült el.)