Fehérvári Csilla:

Szerelmek, depressziók

(Válogatás)

Müller Péternek, kedvenc írómnak ajánlom.

Bevezető

Most, mikor meghasonlottan
ülök a kuckóban, magamban,
itt a kályhánál, hol jó meleg,
előszedem sok régi versemet.
Rossz töredék csak némelyik,
de kedves nekem mindegyik,
mert elémidézi gyermekéveim,
az ábrándjaim, s a könnyeim...
Tudom, sokszor csak nyafogtam,
de úgy hittem a bánatomban!
S a szent láng, ami akkor égett,
görögtűz volt csak, s elenyészett,
megolvadt, mint hó a napon,
eltűnt, mint hullám a sík tavon...
Gyertek hát, régi versikék,
tiétek mind a jó, s a szép,
ami volt hitvány életemben,
ami igaz volt hamis hitemben! 

Jön a tavasz

Jön a Tavasz! Már érezni lehet
Virágjainak lenge illatát,
S az édes csókot, mit lopva ád,
Letörölni a téli könnyeket.

A föld színéről pára száll,
Élet zendül, víg kacaj...
Minden megújul, és szilaj
Ütemben élne, élne már!

Véget érnek a vad szelek, fagyok,
Hóterhes, szürke ég, nyomott kedély,
Napnyilad elől menekül a Tél -
Hurrá, Tavasz! Én a tiéd vagyok!

(1961.)
(Megjelent a Harangszó 2003. karácsonyi számában.)

Találkozás

Találkoztam ma a Szerelemmel,
Tolvajként jött szembe, nesztelen,
S égő, tüzes napgolyó képében
Átölelte szívem kedvesen.

Botladozva rossz macskaköveken
Ölelkezve mentünk mind tova,
S egyszer csak gorombán, szívtelen,
Megugatott egy nagy, dühös kutya

Egy durva ököl mellbevágott,
Megtaszított, fellökött,
Messze illant el az álom,
S a Szerelem megszökött.

(1960.)

Ádám vére

Ádámnak ősi vére lázong.
Csüggedő szava: bánat és gond,
Kisdiák ötössel álmodik,
Mondják, a pénz is boldogít,
Kapzsink aranyért sóvárog,
Éhező álmában enni fog,
Korhelynek álma: tiszta bor -
Bennem Ádámnak vére forr.
Ahogy az anya gyermekére,
Szerelmes vágyik csók tüzére,
Úgy vágyik lelkem tenger árja
Tudásra, egyre több tudásra!

(1960.)

Örök nász

Tik-tak, az óra nem pihen.
Fülemhez vonva figyelem:
tik-tak, így viszi mind tovább
az Idő végtelen fonalát.

Tik-tak, az óra nem pihen.
A nagy faliórát figyelem,
az inga, mint egy zord nyaktiló,
s halad a szorgos mutató.

Tombol, dörömböl újra ma
az óra egyhangú dallama,
s száll elém döbbentő vízió:
fekete, rút bagoly, suhanó.

Tik-tak, az óra jár tovább,
hallom a Végzet jósszavát:
"Meghalsz, ó meghalsz, kedvesem!" -
­ huhogja egyre, szüntelen.

Fekete karjával átölel,
beborít lassan a rút lepel,
torkom elszorul, s már beföd
sűrű, gomolygó, szürke köd.

(1960.)

Beteljesülés

Leszakadt egy darab ég,
s benne megfürödtem én,
nem volt nálamnál boldogabb
szerte e földtekén.

Pihenni vágytam, s megpihentem,
s megunva e koronát,
kerestem és megtaláltam
a rőt diszharmóniát.

Rossz volt egyedül, társtalan,
barátra leltem én legott,
s ezzel, mit a szív kívánhat,
nékem mind megadatott.

(1960.)

Dal a mezőről

Hanyatt a fűben a nyári égbolt
Ezer változó arcát csodáltam.
Szellő-szárnyakon úsztak a felhők,
Velük utaztam... és elaludtam.

Pillám felnyitva a te szemeid,
Búzavirágok néztek le rám,
Édes-szelíden édes ajakad,
Pipacs bimbója csókolta szám.

Lágyan az arcom megcirógatta
Hajad, selyem-szőke búzamező,
Napsugár-karral forrón öleltél,
Kedves volt arcod, szép s nevető.

De a fellegek megirigyeltek,
S elfedték napomat irigy-hamar,
Délibáb, tűntél, magamra hagyva,
S eleredt könnyem, a bús zivatar.

(1960.)

Vihar után

Egy fülledt, tikkasztó nyári éjszaka
villám hasította ketté az eget.
Szél támadt hirtelen, s a gyenge szellőből
csakhamar tomboló vihar kerekedett.

Hajnalra elcsitult... Csak néhány dúlt levél,
kidöntött, vén fatörzs jelezte, hogy itt járt,
s az első napsugár megtépett kerteket,
meggyötört, könnyező virágokat talált.

Ma már újra élnek, virulnak, dalolnak
virágok, bokrok, fák, énekes madarak,
új hajtást nevelnek cserjéink gallyai...
Minden seb begyógyul, de a heg megmarad...

(1960.)

Temetőben

Kedves, halott nagyanyámhoz
Minden év halottak napján
Elmegyek, az élet s halál
Nagy titkain ábrándozván.

Egy sírhant jelzi, hol pihen,
Körötte még megannyi hant.
Hány sors, mennyi emberélet!
S most? - Némán hevernek alant.

Küzdés, tolongás, szerelem,
Féltékenység, kín, gyönyör,
Mind idejut, s megfeneklik,
Elnyeli mind a sírgödör.

Halottak napja... Mindenütt
Gyertya lobog a hantokon.
Sárga visszfény, bánat és gyász
Tükrözik most az arcokon.

A sírnál állok elmerülten,
Mely nagyszülőmet födi be.
Vajon mikor, milyen soká
Kerülök én is oda le?

A halottak vigaszt adnak,
Megmutatják, hol az az út,
Melyről soha le nem térve
Végül Isten elébe fut.

S ha az Idő ősz fejemre
Kimondja az ítéletet,
És az Egyház áhitattal
Engemet is majd eltemet,

Síromban megnyugszom én is,
Mint az a sokszáz néma holt,
Csupán egy név a sírkereszten
Mutatja majd, ki fekszik ott.

(1959.)
(Megjelent a Harangszó 2001. októberi számában.)

Mikor én születtem

Mikor én születtem, éjszaka volt.
Sikoltott anyám a kíntól, szegény,
de látva magzatát, megnyugodott,
s nemsoká feltűnt a hajnali fény.

Mikor én születtem, háború volt,
tomboló, vad, viharos förgeteg,
mégis, az éjen drága mamám
a szent Béke gyermekét szülte meg.

Mikor én születtem, felhőtlen volt
az ég, e végtelen, szűz nyugalom,
s valahol talán ott ragyogott
a csillagok között az én csillagom.

Mikor én születtem, tavaszodott...
Vajúdott a Föld is, az örök anya,
s e csodás vajúdásból megszületett
ikertestvéremként a kis ibolya.

(1960.)
(Megjelent a Harangszó 2001. decemberi számában.)

Édesanyám

Homlokod hamvas bársonyába
Beírta már nevét a Gond,
S az Idő kedves, szép fejedre
Nehéz ezüstből koszorút font,

Mélyre kell ma már meghajolnom,
Hogyha kezet-csókolni akarok,
Nagyobbra szültél tenmagadnál,
Mégis - előtted meghajolok!

(1961.)
(Megjelent a Villanófényben 1963. novemberben
és a Harangszó 2002. pünkösdi számában.)

Húgom

Elnézem húgom, amint maskarál,
Kicsinyke, de Éva lánya már.
Arcára púdert mázol ő -
Milyen pici! - de benne már a nő!

Kis bohó! Nem tudja még szegény,
Mily boldogtalanná lettem én,
Mióta nem vagyok már gyerek...
Kicsim, hát becsüld gyermekségedet!

(1961.)

Erdei tájak

Szánjatok meg, erdei tájak!
Ha megnyugodni nem tudok,
A világból, hol nincs helyem,
Íme, én hozzátok futok.

Szánjatok meg, erdei tájak,
Fürge kis patakok, harsogók!
A völgy árnyékos, lágy ölén
Egymagam, egyedül bujdosok.

Felettem ég felé szökő
Vad sziklák, óriási tölgyesek,
Kígyózó, ős gyökérzetén
Megbotlok folyton, s elesek.

Szánjatok meg, erdei tájak!
Szívemmel én a tietek vagyok.
Jöjjetek hozzám közelebb,
Őzikék, nyulak, s mókusok!

Takarjatok be, estikék,
Csóktokkal búcsúztassatok,
Ha a nyári éj rámborul,
És vígasztaljatok!

Ha a titkokkal teli vén
Ősz is elballag már ide,
Hulló avar alatt talán
Lesz hely számomra estire.

Ha majd csikorgón itt a tél,
Odvas fátokba rejtezem,
S míg ott kint halkan hull a hó,
Mohára hajtom bús fejem.

S tavasszal hadd tudom újra meg
A kakukktól, meddig élek én,
S meglelem-e nyugalmamat
Hegyek és völgyek rejtekén?...

(1961.)

Az én imám

Felzengő, szent himnuszokban
kerestelek, ó Istenem,
oltárok rejtett, hűvös mélyén,
gyertyák bágyasztó fényiben,

s hiába nézem ájtatos szentképek
viaszfigurás Krisztusát,
hiába járom sorra Jézus
megannyi fényes templomát,

meg nem talállak. Ám ha olykor
a fűben hasalva, nesztelen
figyelem a hangyák fürge népét,
úgy érzem, szíved meglelem.

S ha a hóvirág hószín kelyhe
előttem halkan hajt fejet,
úgy érzem, Isten, Téged nézlek,
s elbeszélgetek Veled.

Isten, ki vagy, nem is vitatlak,
mert érzem, hogy óvod éltemet,
szeretsz, ha eldoblak, s meggyalázom
ősz hajú, glóriás, szent fejed,

Te lépsz, ha lépek, a Te kezeddel
teszek jót s rosszat egyaránt,
szívemben hordlak, s érted poklok
emésztő szenvedélye bánt.

Itt vagy szívemben, itt a trónod,
feldobog boldogan e hit,
s korom bűnének megbocsátva
kérlek, maradj mindörökre itt!

***
Hogy a halál már ne ijesszen,
fogjad meg gyengülő kezem,
végső utam Tehozzád vezessen,
országod nyisd majd meg nekem!
Ámen.

(1961.)
(Kiegészítés: 1995.)
(Megjelent a Harangszó 2000. karácsonyi számában.)

Hazám

Kicsiny népem, bús magyarság!
Tévedezőn keres szemem,
Merre vagy? Mért hallgatsz, mint a sír?
Hová lettél, híres nemzetem?

A Szabadság büszke zászlaját
Mikor fogod már kibontani?
Mit megálmodtak annyian, nagyok,
Mikor fog végre eljövendeni?

Vagy meghaltál? Temető csak ez,
Mi a Dunának partjain nyúlik el,
S mit a Kárpátok szelíd hajlata
Olyan szenvedélyesen ölel?

Temető csak ez, s kereszt helyett
Benne sok hazug csillag tündököl...
Vedd észre végre nemzetem:
Csillagod az, mi lehúz és megöl!

Ne tűrd tovább, szeretett hazám,
Hogy bekössék tovább is szemed!
Ki hagyja magát megcsalatni,
Igaz magyar az sosem lehet!

Hogy hánykódtál és vergődtél,
Mióta élsz, az igák között!
Szebb igád sohasem volt talán,
De jobban meg egy se kötött!

Vedd fel magadra fehér ruhád,
Szép szűz hazám, Magyarország!
A vér, a szenny vörös rongyai
Hidd el, rútak, nem valók rád!

S te nép, kit elvakít a fény,
Térj vissza az ősök jogarához,
Ne akarj ember s isten lenni egyben!
Nézd, a föld milyen dús kalászt hoz!

(1961.)

Tizennyolc év

Tizennyolc éves lettem ma épp,
- Költőnek még csak három éves -
S az ember oly bután szerelmes,
Ha tizenkilencedikbe lép.

Tizennyolc év! Milyen vén vagyok!
Mégis, mily csacska gyermek-szavak,
Mik elhagyják most még ajkamat:
Együgyű, kedves bakfis-dalok.

Nőnek még talán gyermeteg,
Gyermeknek meg már túl öreg
Szegény fejem!

Mégis, legédesebb korom,
Hozzád száll most a sóhajom:
Maradj velem!

(1961.)

Elmúlt nyarak

Mint pajkos kis koboldok, huncut örömmel,
Csintalan mosollyal ugrottak elém.
Jöttek mind, nevetve, hol egészen közel,
Hol meg csak messziről intettek felém.

Utánuk nyúltam, s már nem voltak sehol.
Tudtam mégis, hogy köröttem játszanak:
Emléket kavart a langyos nyári szellő,
S elmúlt nyarak szemével nézett rám a nap.

(1961.)

Politikusok

Egyik korhely, másik egy rossz ripacs,
Hazudnak, s fejük folyvást rosszba fő;
Nagy feneket kerítni annak, mi semmi,
S megtömni zsebüket, náluk ez csak a fő.

(1960.)

Eminescu

Megszerettelek, költő-társ, kedves idegen.
Haló porod felett elzúg az esti szél,
Te biztosan megérted, mit beszél,
s meséit elmondod talán nekem.

Megszerettelek, fekete, mély szemeddel,
a tűzzel, ami abból sugárzik felém...
Tiéd mind a dal, amit egykor én
írtam, sugalltan, a Te mesterkezeddel,

s nem tudtam akkor, hogy voltál, s leszel.
Esdő szavamra most már nem felel
meleg szavad, de bennem élsz, szívemben, itt.

Megszerettelek, ki óriás vagy felettem,
kis senki, én, ki gyatra és esetlen
szókkal ajánlja fel most féltett kincseit.

(1961.)

A Földhöz

Mi köt ide, e rossz ragacshoz,
Mi vagy te, ócska sárgolyó?
Cipeled évek milliárdját,
S hol van a régi tűzfolyó?

Hátadon hordasz bús koloncot,
Ledobnád, jaj, de nem tudod,
Emberek raját, rút féreghadat -
Te szülted őket, te vén bolond!

Egy millió év távlatában
Megnőtt a csápjuk, mondhatom,
S szellem-szárnyukat eldobálva,
Uralkodnának az Urukon...

(1960.)

Nagyapám

Bütykös, eres, sovány kezekkel
támaszkodott a görcsös sétabotra,
és köhögött és fakó bajuszát rágta -
így rémlik szikár alakja.

Naphosszat elült a nádfotelban,
nyakas öreg sváb, nagyapám.
Ritkán szólt, csak csendesen pipázott,
ezer beszédes ránccal homlokán.

Kérges tenyerének fájt simogatása,
szava, ha volt, az megnyugtató.
Nem ismertem őt fiatal korában,
de dolgos lehetett, s kuporgató.

Panaszát, örömét nem hallotta senki,
de fáradt szemében ott bujkált a múlt.
...Nagyanyámnak hajlott volt a háta,
könnyen sírt, de túlélte Őt, a szűkszavút.

(1965.)
(Megjelent a Harangszó 2005. októberi számában.)

Délutáni emlék

Egész délután utamba voltál
bolond-emlékű kamaszkorom.
Nem tudtam dolgozni, sem enni,
mert mint aranypók, megannyi
szállal átszőtted minden gondolatom.

Egész délután utamba voltál,
mindig más ötlettel léptél elém,
de arcod, mosolygó kölyök-arcod,
az egy volt csak, az ugyanaz volt,
az kisfiús volt, és boldog, és bohém.

Egész délután utamba voltál
kedves halottam, kamaszkorom,
s haragudtam rád, hogy szerelmed
meggondolatlan elfeledted,
s meghaltál, oly szörnyű fiatalon.

(1965.)

18. születésnapom

Úgy emlékszem, akkor, kedden,
a suliban ötösre feleltem
magyarból, és dolijavítás volt,
és csupa verőfény volt az égbolt!
Judyval sétáltam nagyszünetben
matrózgallérral, kék köpenyben,
s a főutca felé mentem haza...
Ó április! Boldog bolondok hava!

És átjött a nagynénim, Cival,
s meglepett pénzzel, csokival.
Csilukám!... mondta meghatottan -
erre már én is meghatódtam.
Kedvenc ételem volt ebédre aznap,
s nyoma se volt a truccnak vagy haragnak,
aztán meg Olgáék, Mesi meg Papa...
Ó április! Boldog bolondok hava!

A fiú, kiért szívem remegve dobbant,
édes kamasz! - szegénykém lerobbant,
(nemrég törte össze épp a lábát)
nem jött elém, az iskolánál nem várt,
csak dísztávirata otthon, az asztalon,
és vénnek éreztem magamat nagyon...
Tizennyolc év! Ó ifjúság gondtalan kora!
Ó április! Boldog bolondok hava...

(1965.)

Csillag

Éltem, mert világra szült anyám,
s szegény voltam, magányos kis gyerek,
és fájt nagyon, hogy engem senki,
a világon senki nem szeret.

És akkor loptam egy csillagot,
mert játszani hívott az éjszaka.
Elloptam, hogy labdázzak vele,
hogy kábítson fénye s illata.

Forró volt, tüzes, és én bolond,
hogy ne lássák, lenyeltem hirtelen,
s azóta fénye bennem világít,
és azóta éget szüntelen.

(1964.)
(Megjelent a Villanófényben
és a Harangszó 2001. karácsonyi számában.)

Őszi versikék

Ajánlás:

Ha a patakparton sétálsz,
lombjavesztett fák alatt,
s elmélázva hallgatod a
lágyan surrogó avart,
mint elkésett levelek, csöndben,
szerényen hulljanak eléd
e könnyes, halkszavú, szelíd,
szürke őszi versikék.

1.
Egyszer megcsókoltál, azóta fáj a szám...
Egyszeri csókod égetett nagyon.
Korai volt még, hisz hajnal volt talán,
s szégyelltem azt, hogy oly könnyen hagyom.
Hogy újra csókolj, rajtad áll, szívem:
egyszeri csókod már nem szégyellem.

2.
Gondolsz-e vajon néha rám?
Szeretsz, vagy ámítás volt szavad?
Ó, hogyha erre gondolok,
Úgy érzem, szívem megszakad...

(1961.01.14.)

3. 
Mint érzékeny mágnes, ha a másik pólus
kerül közelébe, megéreztelek.
Talán kár, hogy akkor nem tapadtam hozzád,
s ügyetlenül, gyáván elvesztettelek.

4.
Ne légy más, mint hullám a vízen,
ne légy más, mint egy csacska rím,
mint hulló csillag az éjszakában,
cigaretta füstje egy kis szobában,
sok tarka álom, tarka szín,
elszálló mámor... Ne légy te más nekem!

(Megjelent a Villanófényben, 1963. novemberben.)

5.
Miért kerüllek feltűnően,
s miért volt akkor sikered?
Hová lett régi szenvedélyem,
hadd magyarázom meg neked:
kirándulás volt... Hívott a tájék,
s én mentem a hívás után, ­
egy kaland, egy szeszélyes játék -
számomra ennyi volt csupán.

6.
Elhagytalak, s megyek tovább.
- Elejtett kendő - tán keresni foglak,
ha eszembe jutsz, és nem talállak,
és csodálkozom, mert elhagytalak.

7.
A szőke bébi, mely tiéd s enyém,
kis topánkájában eltipeg,
s eltűnik lassan egy csók ködén,
ott, hol az ősz most megremeg....

8.
Előttem hosszú, magányos téli esték,
mögöttem forró nyár és szerelem.
Talán, ha volna könnyem, sírnék,
s fájna, ha volna még, szívem.

Epilógus:

Kristálygömb volt az őszi ég,
s a rőt levélen aranycsepp a nap,
ökörnyál úszott, és langyos volt a lég,
nem láttam még szebb vénasszony-nyarat...
És hittem, hogy szeretsz.

Elszomorodott már az őszi ég,
latyakba fulladt a napsugár,
mindent beföd az álmos szürkeség,
ásít a tócsa, és nyirkos köd szitál...
Tudom már: nem szeretsz.

(1961-1962.)

Nárciszok

Ajánlás:

Egy virág megszállottja lettem,
Megszállottja szép szemednek,
A te szerelmed kerestem,
Ki csak magadat szeretted.

1.
Kavargó hópihék között
Lépkedek unottan, nesztelen.
Rád gondolok, s tűnődöm tétován,
Vajon mi van velem?
Az ágakat már hó lepte be,
Az út azonban tiszta sár.
Oly egyedül érzem magam!
Jó lenne veled lenni már.

(Megjelent a Villanófényben, 1963. novemberben.)

2.
Mozdulatlan s tökéletes
E márványba formált ifjú,
Haja göndör, válla széles,
De halott és néma ajkú.
Keze márvány lantján pihen,
- Fájó dalát néha hallom - 
Reménykedve várom, lesem,
Hogy mozduljon márványszobrom.

3.
Ajtóm fölött egy fekete pár
egymás csókjára hiába vár,
ajkuk ég és az óra áll.
Csókoljon hát a két ajak,
mely mindig kér, és sose kap,
és adna bár, de nem szabad!
Az egyik szíve jobb kezemben,
a másik szíve bal kezemben,
szerelmük ég a két szememben,
itt élnek ők az én szívemben.

4.
Én jó vagyok, ha van miért,
És hű vagyok, ha van kiért.
Én szeretek, ha kellemes,
És szenvedek, ha érdemes.
De jónak lenni semmiért,
Hű maradni senkiért,
És egyre várni - nem tudok.
Csoda, hogyha rossz vagyok?

(Megjelent a Villanófényben, 1964. márciusban.)

5.
Nárcisz, én a tükröd kérem,
Add nekem a tükörképed!
Nekem adtad, s visszavetted,
Összetörve fáradt szívem.
Bolond, ki egy nárciszt szeret,
De, hogy mégis tiéd legyek,
Én is, én is nárcisz leszek!
Nárcisz, add a tükörképed!

6.
Csókból sok van, ami éget,
sok van ölelésből is.
De mint csókod s ölelésed,
nincs több oly édes és hamis.
Lelkem másoktól elszeretted,
s kifacsartál könnyedén -
lett volna másé ölelésed,
csak a szíved az enyém!

7.
Sohase szerettél - igen, most tudom már.
Sohase szerettél, nem is szerethettél,
Nárcisz vagy, tudtam én! Miért, hogy mégis fáj
Ez a felismerés: sohase szerettél?...

8.
Csobogó víz mossa, mossa lelkem,
Mossa el a te képedet bennem,
Füstös vonat zakatolva csörtet,
Füstös vonat vigyen messze tőled,
Vigyen messze, hol ne lássam arcod,
Más vidékre, hol új tavasz éled,
Új szeretők foglalják el helyed,
Újabb csókok feledtessék csókod!

Epilógus:

Még nem tudom, hogyan feledjelek,
Még őrizlek, mint titkát a sír;
Még nem tudom, miért szerettelek,
S lesz-e bajomra balzsam-ír;
Még nem tudom, az ősz hova tűnt el,
Elmúlt, s nyomában itt a tél -
De már egy tavasznak új hitével
Szívem remegve hisz s remél.

(1962-1963.)

Homo sapiens

Száguld a lélek sasként, szabadon,
Zsákmányra éhes, és mohón lecsap,
Ha mozdul egy árva gondolat-falat...
Képzelt magaslatokban száguldoz - vakon.

Egy órája már csak egyre gondolok,
Egy órája már csak azon töröm fejem,
Mi célja olcsó életemnek,
Mi célja Istennek velem?
A válasz késik, s csak ostobább vagyok,
Egyszerre vagyunk buták, s szabadok...

Az imént cseréltünk pár tört mondatot
Arról, hogy alkotni, tudni akarunk.
Fáradtan, üresen, holtan kong szavunk,
S nem adja meg a végső távlatot.

Egy napja már csak egyre gondolok,
Egy napja már csak azon töröm fejem,
Mi célja hitvány életemnek,
Mi célja Istennek velem?
A válasz késik, s csak ostobább vagyok,
Nem lehetünk csak kicsinyben nagyok.

Felnyitottalak, hogy együtt repülj velem
S repültél, tőlem messze, messze el.
Nem jó már neked, mi nékem megfelel,
Bűvészinas vagyok, s elönt a félelem.

Egy hónapja már csak egyre gondolok,
Egy hónapja már csak azon töröm fejem,
Mi célja gyáva életemnek,
Mi célja Istennek velem?
A válasz késik, s csak ostobább vagyok,
Lényegbe hatolni képtelen vagyok.

Hozsánna Művészet, ars poetica!
Enyhítse szomjamat örök-friss vized!
De a tűzfolyam csak jobban égetett,
Nem adott lelket a holt matéria.

Egy éve már csak egyre gondolok,
Egy éve már csak azon töröm fejem,
Mi célja szimpla életemnek,
Mi célja Istennek velem?
A válasz késik, s csak ostobább vagyok,
Befogom számat, s mélyen hallgatok.

Nagy érzéseink, ha rabul ejtenek,
Ne hidd, hogy örökre megmaradsz nekem!
Meghal a Szépség, meghal a Szerelem,
S téged is egyszer elfelejtenek...

Húsz éve már csak egyre gondolok,
Húsz éve már csak azon töröm fejem,
Mi célja szürke életemnek,
Mi célja Istennek velem?
A válasz késik, s csak ostobább vagyok,
Jobb tanácsot sajnos, én nem adhatok:

Gondból és munkából nincs elég soha,
Ha csüggedsz, fenékig idd ki a poharad,
Csókolj, szeretkezz, és hidd, hogy majd fiad...
Gyomrunk és ágyékunk hajszol mind tova.

S egy életen át csak egyre gondolok,
Szüntelen töröm megőszült fejem,
Mi célja volt az életemnek,
Mit akart Isten énvelem?
A válasz késett, és ostoba maradtam,
Gondolkoztam élve,s folytatom holtomban.

(1962.)

Jánoskának

Kérted, írjak egy verset
csak neked.
Még mindig költőnek hisznek
egyesek,
pedig
már elfelejtettem
a rímeket,
s vastagon lepi a grafit
őszinteségem
maradványait.
A papírt
sem arra használom,
amire régen,
hogy ráírjam minden
gondolatom.
Elárulom:
nem is maradt
sok gondolat
fejemben,
mióta itt ülök, ebben
a siralmas tanteremben. -

***

Emlékszem, nyáron mesélted,
hogy neked
csak azok a lányok tetszenek,
akiknek
teste mindenütt szép kreol,
és nem hagyott
nyomot
a fürdőruha sehol.
És voltál valahol,
ahol
a lányok nem ruhában
voltak - egy exkluzív társaságban,
és nevettem,
mert nem hittem,
hogy dolgod-végezetlen
jöttél el ebből a fekete buliból.
Csalódtál akkor a női nemben...
Ugye tudod,
hogy erre nincs okod!
Én azt hiszem,
te most vagy még gyerek,
és nem asszonycsók kell neked,
hanem mese
egy seholsem élő szűz leányról,
és ne tudd meg te se,
én se,
és senkise,
hogy ez a lány nincs sehol.

(1963.)

Az erkölcsről

Az erkölcs nem az már,
ami tegnap,
vagy évezredek óta
megkövesülve
beette magát
az emberi tudatba...
Ha szégyened benned
hitté magasztosul,
ne bánd, hogy éltél,
és akarni mertél!
Ne tűrd, hogy úr legyen
feletted a forma!
Erkölcsi norma:
mit te szabsz magadnak,
amiben h i s z e 1 ,
és megszegni gyalázat,
mert saját szemedben
ölöd meg magad.

(1964.)

Szeretnék

Szeretnék mindig
felnézni, fel az égig,
vagy elmenni messze, ahol már
gömbölyödik a föld, és
lehajlik a látóhatár;
szeretnék hegyet rombolni,
és nagyobbra rakni újra,
olyat, ami a felhőkbe nyúlik,
és csillagok ragyognak rajta;
szeretnék a szívekbe nyúlni,
hogy mindenkibe
valami szépet, valami csodával
határost lopjak bele;
szeretnék veled
kezet szorítani egyszer,
s füledbe súgni okulva:
ember lettem én is,
végre igaz ember!

(1964.)
(Megjelent a Harangszó 2001. karácsonyi számában.)

Bizalom

- Fölötted atomfelhő
takarja az eget,
eső nem hull belőle,
és árnyékot se vet.
Nem félsz?
Nem észleled, hol élsz?
- Nem. Az én mosolyomba
atompor nem vegyül.
Szememben nap ragyog,
és csak bizalom ül.
Hogy rossz az ember?
Én a jóságban hiszek.
Túl naiv vagyok?
Másképp nem élhetek.
Tudom, hogy könnyű nem lesz,
de éltem nem céltalan!
A Jóisten tart a tenyerében,
nyugodtan rábízom magam.

(1964.)

Anyukám

Anyukám, értem ne imádkozz,
imában, könnyben nem hiszek.
Ott van a hitem a csillagokban,
s egyszer majd én is ott leszek.

Ne csóváld rosszallón fejed,
és ne haragudj rám, anyukám,
mert ezen a göröngyös földön élek,
én bűnös, istenfélő és pogány.

Anyukám, a hit, te jól tudod,
a hit komoly és szent dolog...
Ne fájjon neked, hogy mást hiszek,
s hogy én már más ember vagyok!

(1964.)

Első hó

Esik a hó. Még vékony,
sovány rétegben, de fehérre festi
az udvarok alját és
a házak tetejét.
Első hó ez még, gyönge pihe,
elfújja szél, felolvasztja,
sárrá dagasztja a lábak topogása.
Majd, ha eljön az új év,
január, komoly férfi-idő,
megerősödik a hó is,
zimankós, vastag takaró lesz
a földön, a fákon,
s kint a hegyekben
belesüpped az ember derékig,
és néha
lavinát görget a völgybe.
Esik a hó már, halkul a táj, lassan
tejszerű, fehér álom borul rá.
És este, lehunyva szemét a város,
álmába halkan belekúszik az új hó,
csak mint egy sóhaj, olyan törékeny,
tündéri első szerelme a télnek.

(1964.)

Egy percre

Egy percre, míg a villany kialszik,
Hozzádsimulnék, kedvesem,
Egy percre, míg a villany kialszik,
Csókadó ajkad meglelem.

Jó volna, ha örökké tartana
Az édes, szerelmes pillanat,
Jó volna, ha örökké tartana
A csók is, mit égő ajkad ad.

(1963.)

Hogy megcsókoltál

Hogy megcsókoltál, nem jelent mást,
Csak, hogy mindent félretettél,
Egy percre az enyém lettél,
Hogy megcsókoltál, nem jelent mást.

Mikor ajkad a számhoz ért,
Ködös őszbe tavasz szakadt,
Kár, hogy elszállt a pillanat,
Mikor ajkad a számhoz ért.

Őrzöm szívemben ezt a csókot
Egy kezdődő szerelemmel,
Félelemmel és reménnyel
Őrzöm szívemben ezt a csókot.

Hogy megcsókoltál, nem jelent mást,
Csak, hogy mindent félretettél,
Egy percre az enyém lettél -
Hogy megcsókoltál, nem jelent mást?...

(1963.)

Szerelmes vers

Kit szeressek, ha tégedet nem?
Talán még élnek az eszményeim.
Utolsó mentsváram vagy, szerelmem,
szemedben kigyúlnak régi álmaim,
s szeretni kívánok a múltnak vágyain.

Mint már rég nem, ma kopognak itt bent,
követelve a zárak felnyitását,
a hamu, úgy érzem, parázslik újfent,
várom hát szívednek dobbanását:
szemem tebenned új Messiást lát!

(1963.)

Ha nem látlak

Ha nem látlak, üres a nap.
Könyvemből, melyet olvasok,
itt is, ott is kihull a lap.

Ki tudja, tán épp e lapok
felelnek annyi kérdő szómra,
amikre választ nem kapok.

A titkot, amit keresek,
szívedben, szádon és szemedben,
tán nem mondják el, csak ezek.

S lehet: e hiányzó lapok
őrzik a boldogító szókat,
mik köztünk kimondhatatlanok.

Jaj, mennyi eltűnt, drága lap
fogyó könyvében életemnek!
. . . . . . . . . . . . . . .
És ma megint nem láttalak...

(1961.)

Vágyom utánad

Nem is tudom, elmondjam-e
Azt a különös, lázas éjszakát...
Jó volt veled. Most - oly magam vagyok!
Fájón gondolok vissza... Vissza, Rád.

Kicsit azt hittem, rádtaláltam,
S hogy most már nem lesz több magány.
Vágyom utánad... Nagyon szeretlek.
Utolsó szerelmem vagy talán.

Csend volt. Néma, forró álmodás.
Kezem a kezedben pihent.
Szótlan figyeltem szíved dobogását -
Kicsim, oly édes volt Veled!

Most - sötéten nézek poharamra,
Furcsa játékot űz vélem a szesz:
Kábít mámorral, csábít Ámorral,
Míg kedves arcod lassan ködbe vesz...

(1960.)

Becézgető

Olyan vagy, mint egy nagy gyerek,
bánatos, halk, kedves, szelíd.
­Lábadhoz rakom teli szívem
szomorkás, fázós kincseit.

Adok tömérdek dalt, türelmet,
ez ringasson, altasson el,
ha nyugodni térsz estelente
egy hosszú nap keserveivel.

Adok balzsamot, ha fáj szíved,
meglásd, oly édes, mint a méz,
s kapsz biztatást, simogatást,
mi úgy hull rád, mint anyai kéz.

Egy nagy szerelmet adok neked,
mint egy üveggömb, nézz bele!
Átlátszó, törékeny játék csupán,
játék, de vigyázva bánj vele,

vigyázva bánj a kincseimmel,
melyeket ím, most eléd rakok,
mert tiéd, te kedves, nagy gyerek,
örökre már a tiéd vagyok.

(1961.)

Szeretném

Szeretném, ha ételed lehetnék,
Mit száddal illetsz, csak úgy eszel,
Vagy italod - és a gondjaid felednéd,
Mikor szomjazva magadhoz veszel;

Szeretném, ha árnyékod lehetnék,
Mit el nem űzhetsz magadtól soha,
Veled mindig egy ágyban feküdnék,
S a testem véled összeforrana;

Illat lennék holdas éjszakákon,
S lopva, titkon, egy csillagsugáron
Álmodba hatolnék csendesen...

Bolond poéta-lelkem megjavulna,
S tudnék szeretni újra, újra!
Fogadj el engem, kedvesem!...

(1964.)

Este

A borzas álom lesre indul éppen,
kormos sötétség imbolyog.
Árnyékod látszik még a lámpafényben,
amint az ablakodra bámulok.

Várlak és kereslek. Őrült agyamban
ezer ábránd és vágy forog...
S az utcán csavargok egymagamban,
mert bolond - és szerelmes vagyok!

(1964.)

Gyónás

Magamba nézek, s elönt a szégyen,
sok bűn gyűlt össze lelkemen.
Felemelkedve hinni, mint régen,
a templomba, mondd, eljössz velem?

A legnagyobb bűnt, mi nyomja lelkem,
hogy szeretlek, ott meggyónom neked,
Isten kegyelmét kérve-kérem,
hogy aztán még jobban szeresselek.

(1964.)

Szerelmed

Nem orkán volt, mi tombolva, bőgve
ablakot zúz, villanypóznákat csavar ki,
s a házak tetejét letépve vágtat;
nem erdőtűz volt, ami a madársereget
riasztva, s elűzve vackáról az őzet,
nyögve harapja, falja a fákat;
nem vulkán volt, ami az óceán mélyén
vad akarással kitör a föld méhéből,
s szigetet emel egyetlen éjjelén...
Lassú permet volt, ami titkon
cseppkövet épít a barlang fenekén.

(1963.)
(Megjelent a Villanófényben, 1964. februárban.)

Szeretni akarlak

Szeretni akarlak.
Hogy amikor már kárognak a varjak,
s a jegenyéket köszöntik körözve:
karodnak menedékén
veled bújhassak össze.

Szeretni akarlak:
süppedő szőnyegén szép őszi avarnak
egyedül járni félek.
Én, hervadáskor bús, magányos lélek
jaj, nem akarok lenni!

Vacogva vágyom válladon pihenni,
s az ablakon át nézni ki a kertre,
a fonnyadt égre, ólomszínű fákra!
Egymást csókolni árva,
suhanó-lágy, testvéri csókkal;
hallgatni szívünk dobbanását,
mint foszlányát egy régi, tompa dalnak.

... Az őszre gondolván, bíbor tavaszban,
én szeretni akarlak.

(1961.)

A mi szerelmünk

A mi szerelmünk más, mint a többi,
a mi szerelmünk talán teljesebb.
Mi kibírjuk egymás hibáit,
pedig van, ugye, rengeteg?

A te örömöd az nekem is öröm,
s ha beteg vagy, hidd el, fáj nekem.
Sokat veszekszünk - na de tudhatod,
a mi szerelmünk már csak ilyen szerelem.

Ha nem látják, azért nem vagyok fukar
a gyöngédséggel sem, s csókban sincs hiány.
Az iskolapadban csak diákok vagyunk,
de kettesben már fiú, s leány.

A mi szerelmünk más, mint a többi,
vagy talán más is így szeret?
Fütyüljünk a kaján szemekre,
s csókoljuk meg az Életet!

(1963.)
(Megjelent a Villanófényben, 1964. februárban.)

A többi csókot

A többi csókot elfeledtem,
Csak azt ismerem, amit te adsz,
Érdektelen lett szememben
A szerelem-vásár és csók-piac.

Melyikünk vonzza jobban egymást,
Felderíteni nem tudom,
S nem unjuk ezt a bús bolyongást,
Mint egy elektron, s egy proton.

Lelkem bár régen néked adtam,
De testünknek jussa: ne!
Kívánjuk egymást átkozottan...
S marad a régi versike:

A többi csókot elfeledtem,
A tiéd elfelejteni nem tudom,
És csak keringünk, önfeledten,
Mint egy elektron, s egy proton.

(1963.)

Valahol

Valahol a világ szélén
találkoznak a tengerek;
valahol a tudat határán
egymásba simulnak a kezek.

Valahol a Végtelenben
alszik a rokkant, vén Idő;
valahol egy szellem-világban
istennő vagyok, és isten ő.

Valahol a szerelem nem bűn,
­ de oda belépni nem merek;
valahol áll egy tilalomfa:
ott áll tétován két gyerek.

(1963.)

Magány

Szeretlek, szent Magány!... szeretem varázsod,
szeretem misztikus, duruzsoló hangod.
Szeretlek olyankor, ha leszáll az alkony,
vagy mikor hajnali fény dereng a tájon.

Szeretlek, ha éj van, vagy szitál az eső,
tavasszal, ha az ég csupa bárányfelhő,
kandalló tüzénél, csöndes félhomályban,
vagy kint a természet ölelő karjában,

ha tudom, hogy van, ki tűnődő szemekkel
rám gondol e percben, nagy-nagy szeretettel...
De tűnj el olyankor, ha kívánok szeretni,
lelkesen ölelni, gyöngéden csókolni,

ha vágyom valaki kedves tekintetét,
enyelgő, becéző gyengéd szeretetét,
szerelmet, mely kábít, részegít és tüzel,
elsöpör, de mégis, mégis úgy felemel!...

(1959.)

Úgy lenne jó

Úgy lenne jó,
egyedül szállni, mint madár, a széllel,
vagy úgy lenne jó,
ha valaki mindig várna ránk.
Úgy lenne jó,
ha veled lehetnék minden éjjel,
vagy úgy lenne jó,
ha örökké tartana egyetlen boldog éjszakánk.

Úgy lenne jó,
mint volt, mikor csak néked éltem,
vagy úgy lenne jó,
ha megszűnne körülöttünk a világ.
Úgy lenne jó
élni, mint szerelmes halak a vízben,
és úgy lenne jó
meghalni, együtt, mint egy száron nőtt két virág!

(1965.)

Kereslek

Test vagy és test vagyok.
Komisz dolog.
Cipeled testedet,
és keresed,
ami azon felül determinál.
Hiába! Senki nem talál
kívüled.
Kiásnálak a tudat alól,
valahol lenned kell... De hol?
Hol van az éned,
hol rejtezel?
Magadban élsz, tebenned létezel,
vagy nem is vagy sehol...
Ugye most nem hiszel
nekem? Pedig szavamra,
(olyan bolondos napom volt ma)
annyit néztelek,
hogy már azt hittem,
betéve tudlak - s mégsem.
Mindig elfelejtelek.
Titkolod magad, s én kereslek.
Közben meg-megkívánom testedet,
s a bizarr kíváncsiság
beléd is átolt valamit,
amit
irtani kéne,
tudomásul se véve...
Ordítanék, hogy kellesz,
hogy téged akarlak!
De csak haraplak
szótlanul,
s gyilkos-öntudatlanul
fonódom testedre,
mert benne
téged sejtelek.

(1964.)

Végletek

1.
A testemen
anatómiai képletek:
csontok körvonala
díszeleg.
Hogy kinek
legyek szép, nem tudom.
Gondolom,
a földnek így is
jó leszek.
De néha én is
szeretek,
és vágyom tetszeni
neked.
Csak a szép engem elkerül,
esetlenül.

2.
Legszebb legyek
szerelmem, neked!
Láss olyan üdének,
mint a harmat,
kedvesnek, mint
gyermeknevetés.
Legyek neked
világos, jó szagú,
friss kenyér,
legyek neked
édes vacsorád,
­legyek leány,
könnyen adó és
könnyen illanó,
s ha kellek,
ne szégyelld bevallani.
Tiéd vagyok, és
neked vagyok csak
ilyen összetett,
ilyen egyszerű,
ilyen bolond.

3.
Ma még gyerek vagyok,
dédelgetett,
kényeztetett.
Szemek vigyáznak,
kezek kísérnek,
s féltenek.
Holnap elindulok...
Valahol várnak,
hellyel kínálnak,
s megmutatják
a nehézségeket .
Várom a percet,
várom a harcot,
porciót kérek
belőled, Élet.
Figyeljetek rám,
sima kezemre:
építeni fog
és jövőt teremt.

4.
Jó lehet
nem hallani a gépek
örök nyikorgását,
a sírást,
a röhögést
és emberkiáltást.
Jó lehet
semmit se látni
a sötétből,
a nyomorból,
részeg ölelések
dühöngő kínjából,
az ébredésből.
Jó lehet
nem beszélni,
jó lehet
nem érezni,
csak elmenni messze,
ahol csak
a halál épít,
a halál arat.

(1964.)

Félénk kérelem

Meg akartam már mondani,
hogy ne légy olyan jó hozzám,
félek, túlzottan elkényeztetsz.
Ne mondd azt nekem, hogy szép vagyok,
ne csókolj lágyan, kedvesen,
ne légy gyöngédkezű.
Ha ölelsz, keményen szoríts magadhoz,
olyan keményen, mint az Élet.

(1963.)
(Megjelent a Villanófény 1964. áprilisi számában.)

Téli napsugár

Szeretlek? 
Ne kérdezd, nem tudom.
De mint bizsergés végtagjaimon, 
átfut rajtam a rémület,
ha meglátlak,
ha beszélnem kell veled. 

Szép vagy,
komoly, férfias, öreg, 
bolondos, vidám, nagy gyerek, 
szemed simogat, mint apám szeme,
nevetésed pajkos, bizarr,
mint akit csiklandoz kedvese,
s ilyenkor vágyom hozzád simulni, 
és sajnálom azt, hogy nem lehet. 
Mert másé vagy,
mert messze vagy,
mert előbb nem ismertelek. 

Míg beszélek hozzád, 
hűvös, közönyös szavakat, 
közben belülről remegek, 
és szeretném,
nagyon szeretném
megfogni egyszer a kezedet, 
nem úgy, futólag
mint egy jó barát,
hanem sokáig fogni, tartani, 
talán egy egész élten át. 

Miért is szólok,
miért mondom el, 
nem tudom,
hogy valami furcsa, idegen érzés 
uralkodott el rajtam,
és minden álmomon.
Mert jól látom, mosolyogsz, 
látom, nem érted,
mi vagy nekem.
Maradj meg számomra úgy,
ahogy ma vagy, 
és nevess csak gyötrődésemen,
nevess...
Olyan kedves vagy, 
amikor nevetsz,
hogy nem fáj már az sem, 
ha nem veszel komolyan, 
nem fáj már az sem,
ha mást szeretsz.

És holnap már újra 
hozzád sietnék,
holnap megint csak elmondanám: 
szeretlek?
Furcsa, nem tudom. 
És nem tudom azt sem, 
hogyan élsz, ki vagy. 
De közel vagy hozzám, 
és ismerős,
ha idegen is, és messze, 
nagyon messze vagy...

(1964.)
(Megjelent a Villanófény 1964. szeptemberi számában.)

Szerelem és jóság éhe

Szerelem és jóság éhe
nem bántott soha ennyire,
mert ím, a fakír hiúság
unatkozik.
Kell lenni valahol
valami többnek, szebbnek,
ahol
hangja van a csendnek,
s te sem szégyelled
a gyöngédséget.
Azt hiszem,
valami kiment a divatból,
és azt keresem éppen,
de jövőben és jelenben,
benned és e szerelemben
nincs és nincs... Pedig
szerelem és jóság vágya
ennyire nem bántott soha!

(1964.)

Halálfélelem

Álom és halál...
Két testvér bennünk,
s az életünk,
egyiket keresve,
félve a másikat,
egyre rövidebb.
Amíg az álom buja ölébe hullva
szerelmed kergetem,
a bölcső felett,
mely ringatja vágyamat,
a halál virraszt
prédára lesve, éberen.
Mondd, mért nem vagy itt,
mikor
úgy kínoz a halálfélelem?
Az életünk vége - hisz tudod, -
­messze és mégis oly közel!
Elérhetetlen messze vagy te is,
de egyszer tán enyém leszel,
talán örökre,
talán csak egyetlen éjszaka...
Életem adnám most egy csókodért,
amely, ha igazán szeretsz,
a halál kezétől megváltana.

(1965.)

Hit és Szerelem

Komisz kenyéren élsz,
és testedet durva
posztó borítja. Katona vagy,
baka, mint sokszáz más fiatal.
De más vagy mégis.
Szívedben vad, diadalmas
orgiát ül a Szépség,
és himnuszt zeng rólad, Szerelem.

Óh, Szerelem!
Te megszépíted a csúnyát,
és látni hagyod a titkot,
hogy élünk,
és felgyújtod bennünk
a Képzeletet.
Szárnyadon átrepülünk
a piszkos lét ócska palánkján
egy gyermeki, boldog
ábrándvilágba, hol mindig
zöldek a fák, virágok nyílnak,
s szívünk betöltik édes,
mosolygó melódiák.

Komisz kenyéren élünk
dacolva porral, esővel,
de egymásnak élünk a Szépért,
s hitünk, szerelmünk - ugye, édes! - ­
a csillagok közé felemel!

(1965.)

Hit és tagadás

Minden sorsok tudója, Istenem,
bölcs öreg és mindig fiatal csoda,
elpártoltál tőlem, mert elhagytalak,
de megtörni nem fogok soha.

Kemény ököllel sújtasz, jól tudom,
de hatalmába vett a tagadás.
­Bánnék, de nem tudok.... Féreg vagyok,
parancsot szegő rabszolga, semmi más.

Minden sorsok tudója, Istenem,
bölcs öreg, és mindig fiatal csoda,
nem tudom, hogy mi utat szánsz nekem,
de megtörni nem fogok soha!

(1964.)

Rossz nélküled

(Levél)

Hogy élek én még,
mikor te messze mentél,
hogy lehet az, hogy
létezem nélküled?
Régen volt már,
mikor margarétát szedtünk
a pataknál, s közben csókolóztunk,
s irigyeltek mind az emberek,
régen volt már,
mikor a fűben heverve
langyos nyári szellő
legyezett téged, s engemet,
és a boldog óra multán
karolva siettünk haza,
és otthon álmos, jószagú
vacsorát főzhettem neked.
Barna hajamba most már
három ezüst szál vegyül...
Ó kedves! Hogy elrepült a szép nyár!
Most hideg van, és fázom egyedül.

Látom, ha kinézek
a kandi ablakon,
füstös hó didereg
a szalmakazlakon,
vékony pára ül
a csöndes kert felett,
s a szél csatangol ott,
hol nyáron én, veled.

Mondják sokan, hogy
te már el is feledtél,
mondják, hogy arra délen
sok a szép leány.
Mondják, hogy hiába várlak,
de nem hiszek nekik ­
csak fáj, tudod, nagyon fáj
a társtalan magány.

A tél komisz. Ilyenkor
fáradt az ember és nehéz a szív.
Riaszt a hó, lehúz a sár,
és minden meghalni hív.
Mi lenne, mondd, mi lenne,
ha nem hinnék neked?...
Várlak, örökké várni foglak,
mert nagyon rossz nélküled.

(1964.)

Május a rács mögött

Látod,
a nyár nekem már nem virágzik,
madár se szól és fű se nő.
Szívemben már csak gond tanyázik,
a szobámban hőség, rekkenő.
Az ablakom utcára nyílik,
gyerekhad rajta, víg csapat,
ó, hogy repesnék, hogy szaladnék
velük együtt, de látod, nem szabad.

Talán
ezért fáj még mindig a május,
hisz nemrég voltam én is még gyerek,
játék volt akkor csak az élet,
és mesével űztem tarka éveket.
Akkor enyém volt mind a napfény,
enyém a május virága mind...
Talán ezért fáj most a május,
ha a rácson át, kintről rám tekint

(1966.)

Félek

Ne ölj meg!
Engem öl az egyedüllét,
kifoszt, darabokra szed.
Bujkálok az önvád elől,
emberek közé futok,
és téged kereslek, mert veled
olyan egyszerű...
Ne ölj meg,
engedj rádtalálni,
bár tudom, fárasztó vagyok,
talán rossz is, igen,
én magam gonosz vagyok,
én magam nem ismerem...
Ne hagyj magamra,
félek egyedül:
félek, hogy az élet
egyszer csak terhemre lesz,
s az útvesztőkön elveszek...
Kedves, ne ölj meg!
Jöjj, vigyázz reám,
és még minden rendbejön
­talán.

(1964.)

Úgy űz valami

Úgy űz valami
névtelen félelem:
veled maradni,
soha el nem hagyni!
Úgy űz valami
nálam erősebb,
eltipró akarat
feléd !

Hogy mindent adhassak,
hogy egyedül téged
hordjalak szívemben,
hogy vége legyen már
a hitegetésnek,
hogy vége legyen már
a várakozásnak!

Hová visz az utunk,
ha egymástól messze,
egymás nélkül élünk,
és mégis kell élnünk?
Hová visz az utunk,
hová szakad lelkünk,
ha nem fogjuk egymás
simogató kezét,
nem érezzük egymás
csókját, ölelését?

Hogy tudsz majd szeretni,
ha már nem ismered
rádhajoló arcom,
nevetésem, könnyem,
szeszélyes szerelmem?
Hogy foglak szeretni,
ha nem állsz mellettem,
vigyázó szemeddel
nem követed léptem,
nem borulsz rám vágyva,
néma szenvedélyben?

Nem merem elhinni,
hogy vége lehessen,
hogy csak egyszerűen,
könnyen elfelejtsem,
hogy csak egyszerűen,
végleg elfelejtsed
ezt a mi szerelmünk,
a mi kis regényünk,
örömünk, bánatunk,
egymásbafonódó,
eggyé váló éltünk...

Nem lehet elhinni,
beletörődni,
­kergetem a hitem,
kergetem az álmom,
színes-szövögetett
tarka kis pillangóm,
mesevilágom,
jövőm, boldogságom.

Az egész világon
keresztül hajszollak,
az egész világon
csak téged akarlak,
túl a távolságon,
botláson, szeszélyen -
­kereslek, reméllek,
bolondul szeretlek,
mert kerget valami
nálam erősebb,
elsodró akarat
feléd!

(1964.)

A tavaszról

A tavaszról van kedvem írni újra,
a tavaszról,
de nem azt, amit már ezerszer
megírtak előttem különb nagyok,
csak egyszerűen
valamit arról, ami most belülről éget,
­furcsa bizsergés, furcsa ingerek,
elszámolásra nem hajthatók.
A tavaszról
van kedvem írni újra,
virágesőről,
színtobzódásról, új, zöld világról
az utált fehér után,
nevető világról,
vagy könnyező, szelíd világról,
az első zivatarról,
az első szivárványról,
arról, hogy a kályha,
a téli béke őrzője végre
pihenni ment,
arról, hogy a hűvös szelekben
tüntetően
könnyű ruhákba öltözötten
sétálnak kint az emberek.
A tavaszról van kedvem írni,
arról a mindenkit ölelő
szerelmes-selymes női karról,
aki bizalmas szeretkezései közt
nem restell csiklandozni sem,
hogy még jobban felingereljen,
azután
továbbáll nevetve, mint
pajkos kis kokott...
A tavaszról szeretnék írni újra,
nevető napokról, új egekről,
csókos-bolondos ifjúságról,
terólad, örökszép Szerelem!

***

Hol vagy most?
A múltban csak, vagy a jövőben is?
Vagy létezel e percben
valahol nélkülem?
Úgy élsz a földön,
lélegzel, eszel, alszol,
mint mindenki más,
eleget téve az élet
egységes törvényeinek,
hódolsz az ösztönök
ősi, kötelességtudó
sugalmainak, talán szeretsz is,
talán szaporodsz, hogy
meghalva utódaidban folytasd
létezésedet?
De furcsa is, hogy nem látlak,
nem érezhetem
végtagjaimban, törzsemen,
arcomon testedet!
De furcsa is, hogy nem vagy itt,
csak vagy - talán
nem is igazán te vagy,
csak egy elvont, képzelet-­
szülte lény, tőlem egészen
külön lét, külön teremtmény,
külön világ...
A teremtésben, az újjászületésben
úgy kereslek, vakon,
tapogatózva, mint csecsemő
keresi anyja emlőjét, hogy
kéjes-naivan átadja magát
egy eddig még nem érzett
gyönyörűségnek, a táplálkozás
szertartásszerű, szent műveletének...
Mikor igazán kellenél,
hol vagy most, tavasszal,
és miért nem vagy velem?

***

Holnap
megyek tehozzád, Szerelem,
látogatóba indulok
egy távoli, kalandos vidékre,
hol meglelem
karodban a kis csodák nagy igézetét.
Holnap
új tavaszt indulok
felfedezni kettesben veled,
és meglátni mindazt,
ami célt kitűzni akarok,
s amit eddig
csak sejtelmes álmokon hagyott
átszivárogni a gyatra értelem.
Holnap, igen...
Találkozót adott
egy egészen különös,
egy ünneplő ruhába öltözött
világ nekem!

(1964.)

Testetlen való

Testetlen való, mit nékem jelentsz:
vagy, és megfoghatatlan.
Ha simogatnám fekete hajad,
a semmibe markolok.
Olyan a csend nélküled,
mint feneketlen kút, és
félek, hogy belefulladok.
És nélküled a szó olyan,
mint éjféli óragong.
Csak hallgatom, és mérem vele
az időtlen perceket -
de rég voltam veled!
És felelni sincs erőm,
ha valamit kérdenek,
mert gondolatom,
ha van, az nálad bolyong.
S a nevetés visszhang nélküled,
mit elmúlt kiáltás
ver fel a hegyek között.
Nevetek,
mert boldog voltam veled,
és várom,
hogy egyszer újra az legyek.
A könny pedig,
mit nélküled sírok el,
temetőt jelent nekem.
Elgyászolom, hogy napjaim
egyedül kell töltenem,
és vágyaim,
mielőtt megszületnek,
meghalnak névtelen.
Testetlen való...
De testet öltesz minden pillanatban,
mert a csend is téged idéz,
és téged hív a szó, a könny,
és rád emlékszik a nevetés.

(1965.)

Álmodjunk egymásról

(Esti ima helyett)

Álmodjunk egymásról, kedves,
ki elhagytál s kit elhagytalak,
hogy egyszer megtalálj örökre,
és megtaláljalak!

Álmodjunk egymásról, arról,
hogy fogjuk egymás kezét,
hogy elveszve és elveszítve
markunkba szorítjuk egymás életét,
hogy nem lesz többé válás,
nem lesz félelem -
­hogy boldogok leszünk
együtt, kedvesem...

Álmodjunk szépet,
mesés holnapokról,
el nem jövőkről,
régen elmúltakról,
emlékezz álmodban
az elfeledettre,
ki nem mondott szókra,
nem tett ígéretre!...

Álmodjunk egymásról, kedves,
ki elhagytál, s kit elhagytalak,
hogy egyszer megtalálj örökre,
és megtaláljalak.

Hogy megismerj, ha jövök,
és megismerjelek,
hogy tudd: még szeretlek,
hogy higgyem szerelmedet,
hogy legyen erőnk várni
sok éven át:
álmodjunk egymásról, kedves!
Jó éjszakát...

(1964.)

Országút előtt

Keskeny aszfaltcsík csak,
mit az ablakból látok.
Hamvas, poros, szürke...
Napsütött világok
nyílnak ki mögötte.
Száguldás! Rónaság,
máshol nyírfaerdők,
előtte árok, vízzel, mi kiöntött,
békanyál s nád lepi.
Az égen gólya száll,
az ebédjét lesi
fentről, hol a szárnya
bárányfelhőt súrol.
Kicsi falu tornya
üdvözöl most balról,
Jobbra legelő van,
s juhok rajta tarkán,
odébb délibáb int,
kacsintgat rád csalfán.
Langyos szénaillat,
béke leng a tájon,
megpihensz egy percre,
de hív még a távol.
Mint gyorsított film,
úgy pereg le benned
sok-sok mozaik-kép,
sok-sok színes emlék.
Futnál, száguldanál
kilométert nyelve...
De zárva az ablak,
s meg vagy bilincselve.

(1966.)

Magányos cellában

Magányos cellában bús fogoly
én most is egyedül vagyok
Szaladnék a tavaszi széllel
de csukottak mind az ajtók ablakok
bezárva nézem a megújuló csodát
a tavaszt az örök varázslatot
és szememen hordom és szívemen
és két karomban az őrjítő gyilkos lakatot
mert mindenki boldog és nevet
mert én egyedül - én bolond vagyok.

(1964.)

Bújócska

Kérdeznéd már:
mért hagysz el újra engem,
hogy ismét keress,
hogy ismét megtalálni kelljen?
Bújócskát játszunk, mint két gyerek,
és úgy kiáltunk: itt vagyok!
Fáradt vagyok a guggolástól,
várom, hogy rám akadj,
keress meg, aztán én kereslek,
itt vagyok, szaladj !
De ne szólj, ne kérdezd tőlem,
hová, s miért megyek:
megszülettem, hogy szeressek,
és hogy engem szeressenek.
Útban vagyok már, hogy karodban
véget érjen a kalandok sora,
útban vagyok, hogy veled maradjak,
és ne hagyjalak el soha,
csak ne sürgess. Olyan jó játszani
még egy kicsit. Aztán megyek.
Hisz azért születtem, hogy szeressek,
s hogy engem is szeressenek.

(1964.)

Majdnem-halál

Furcsa, kétélű érzékiség...
Többre nem telt
tőlem és tetőled.
Kifacsarta belőlünk
a kényszeredett
mindig-egyedüllét.
Odaadnám érte mindenemet,
ha megtudnám: miért
bánt így el velünk az életünk...
És megyünk
a kitaposott úton
mindig tovább.
Unom.
Te is, mégse szólsz,
hová vezet.
Játszani hívtál,
és játékfegyvered
majdnem megölt.
Lehet, hogy kár
ez a majdnem,
ez a félbemaradt halál?...

(1964.)

Nem értelek

Kezemben
gyűlnek a tények.
Csillagkörök forognak fejemben
és tudom,
a hideg miért hideg,
és milyen egy atom.
Én megálmodtam
az egyisten-hitet,
amiben nem hiszek.
Én láttam,
hogy sírt a Hold,
és beszélt velem a néma holt.
Én tudom,
mit mond a fák nyöszörgése,
a hattyúdal, a macskakiáltás,
mindent tudok, és mégse...
Mégse.
Téged nem értelek.

(1964.)

Egyedül

Felébresztetted bennem az állatot,
- talán te magad is szörnyeteg -
s együtt üvöltünk az éjszakába,
te a magányod, s én veled,
hogy egymással is egyedül vagyunk,
hogy teher a testünk, az életünk,
s hiába ordítsz, az éhes szörny elől
te se, és én se már nem menekülhetünk.

(1964.)
(Megjelent a Villanófényben.)

Ha

Ha nem tudsz szeretni,
Ha kiégett szíved,
Miért nem mondod meg,
Csókom miért kéred?

Ha csókolsz, megfagyok,
Ha nem nézel rám, égek -
Hiányzol, ha nem jössz,
Ha velem vagy, félek...

(1965.)

Futok előled

Hazugság minden: a csókok,
az édes szavak, az ölelés, a szívem.
egy igaz maradt csak: a könny, amit érted
sírok el százszor, féltékenyen.

Veled se jó, és nélküled se többé,
futok előled, hogy ne lásson szemem,
de mégis itt vagy, velem van a hangod,
s te reszketsz át minden könnyemen.

***

Nem búcsúzom, hisz el nem bocsátalak,
magamba zártam képed, s lelked rezdüléseit.
Bezártam szívembe közös életünket,
emlékeink boldog, s elszomorító perceit.

Még nem tudom, völgybe, vagy hegytetőre,
az én utam most másfelé vezet,
de kísérni fog utamon szerelmed,
s a magam-sirató, fázós emlékezet.

(1964.)

Amiben hittem

Amiben hittem, minden összeomlott,
álmok kétséges távlatába hullt.
Mint hazug kép, édeskés, silány,
rikítón bamba lett a múlt.

Színes buborék - hiába tagadnám -
szétfoszlott bennem ez a szerelem.
Elmúlt, elenyészett... Mégis még néha
elém idézi a múltban-volt jelen.

Mint bizsergés, kézfogás után,
véremben van még az utolsó ölelés.
Igaz volt talán... De maradék hitem
átszövi-fonja már a kétkedés.

(1964.)

Búcsúzó szerelem

Elhagy már lassan
a régi láz.
Csókjaink hidegek,
lusták. Csalfa máz
minden, mi hozzád fűz.
Érzem és tudom,
új csókok jobban
égnének ajkamon.

Engedj el, ne tarts
vissza többé, kedves!
Elveszett, balga vágy,
csacska és szeszélyes,
elalszik, majd kigyúl
új meg új szemekben!
Unom már hűségem,
unom, mit szerettem.

Engedd szeretnem újra
a szenvedélyt, a dalt,
a kalandos, fürge
lopva csalt lángokat,
engedd követnem újra
bolondos szívemet,
ne vesd szememre, kérlek,
a hűtlenségemet!

Ne fájjon, ha mással,
vagy másokkal vagyok,
s hogy szerelmünk múltán
könnyet nem hullatok!
Hívnak és megyek.
Vissza ne várj soha,
mint lepke, száll a vágyam
ide és tova.

Elhagy már lassan
a régi láz, tudom,
új csókok jobban
égnének ajkamon.
Ne engedd hát tovább
a húrt feszíteni!
Hagyj engem utamra,
és siess! Felejteni.

(1964.)

Talán kár

Hatalmas, fekete árnyékot vetettek
a házak az égre,
Csak egy kicsi négyszög, moslékszínű négyszög
látszott ki belőle.
A kémények mögött kormosan, füstösen
eltűnt a fakó nap.
Felettem sötéten, suhogva repültek,
károgtak a varjak.
Távoli hangjuk, rekedt kiáltásuk
felcsapott az égre -
Akkor vesztettem el türelmes szerelmed...
Talán kár volt érte.

(1964.)

Aki elment

Aki elment, nem jön vissza többé,
nincs olyan út, mely visszahozza őt.
Aki elment, nem jön vissza többé:
visszahívni, várni - nincs hozzá erőd.

Korai még, és fárasztó a hűség,
és nem is áll jól neked a szerelem.
A búcsú engem váratlanul ért:
késői már a hűség énnekem.

Amit kezedbe adtam, összetörted,
buta gyerek vagy, ügyetlen gyerek.
Vigyázz magadra, és szerencsés utat! -
- Többé nem várlak már, s nem féltelek.

Aki elment, nem tér vissza többé,
nincs olyan út, mely visszahozza őt.
Aki elment, nem tér vissza többé:
visszahívni, várni: nincs hozzá erőd.

(1964.)

Látlak

Látlak - riasztó látomás,
idecsalt a torz képzelet...
Látásod önvád, félelem,
maga az élő lelkiismeret.

Látlak! Az arcod ijesztő,
mégis nézni, nézni kell -
nem ébreszt szelíd vágyakat,
de éget, mint láva, és tüzel.

Látlak, s te nem látsz! Szemed helyén
két gödör tátong üresen.
Jaj, a két szemed világát
én vettem tőled egykor el!

Látlak... Fehér a szíved...
Bordáid közül kivetted nekem...
Fehér szíved, jaj, fekete könnyel
veled együtt ma eltemetem.

(1964.)

Halottak napja

Lehullt a fákról már
minden levél.
Borongós idő jár...
Közel a tél.
Néha még süt a nap,
felcammog az égre,
s fáradt haldoklással
hanyatlik a mélybe.

S mikor egy őszi nap
fázós gyertyalángok
siratják el halkan
a megunt világot,
én is gyújtok egyet,
egy árva kis lángot...
Szívemből téptem ki,
mint egy imádságot.

(1964.)
(Megjelent a Harangszó 2002. otóberi számában.)

Lehangoltan

Olyan vagyok,
mint egy felhangolatlan zongora:
kopottak már a húrjai,
kopott a harmónia.
Nem játszik rajta már
a múzsa és a hangulat,
nem reszketteti semmilyen
világölelő gondolat.
Fantáziám süket, s koldus-álmaim
nem teremtenek új vágyakat.
Látom eljövendő napjaim,
mint állnak sorfalat:
mind üres kézzel érkezik
és mind elvisz valamit...
Elfogy lassan az életem,
mert elfogy a remény és a hit.

(1966.)

Nem tudom

Nem tudom, meddig fog fájni
gyerekesen, esztelen.
Ez talán a szerelem?
Nem.
És mégsem tudom,
meddig, meddig kísért
s miért?
Most messze van, és idegen.
Hidegen
hagy a gondolat,
hogy elment. Talán nem ismerem,
és nem szabad
siratni sem.
Gondolkozom,
de nem tudom,
hogy őt akarom,
vagy már szabadon
hajóznék, nélküle,
messze, messze,
szabad vizekre!
Ha lehetne...
De nem, nem, nem tudom.

(1963.)

Úton, egyedül

Az utat járom,
s fázom.
Lábamon ázott cipő.
S kísért a perc, hogy ő dobott el. Ő.
Az út havas.
Hosszú, unalmas.
Kietlen.
Egyedül járok rajta,
tétova.
Mennék én most már bárhova,
mert elveszett
a szeretett,
az egyetlen.
Minden hideg.
A hétfő, a kedd,
a vasárnap is sivár.
Megyek, bár
otthon se vár,
a megálmodott,
a megátkozott.

***

A hit is hazug volt.
Öncsalás.
Egy rakás
szemét volt,
semmi más:
egy marék papír, mit összegyűrve
reményem vesztve
dobnék tűzre,
ha valahol égne
tűz.
S a múltam űz
egyre, egyre
Az út kanyarog.
Már nem tudom: én én vagyok,
vagy valaki más,
aki belém költözött,
s eltévedek száz
jótanács
között.
S a hó hull,
hull
a világra.
Fehérre válva
olyan a világ, mint egy szűz leány.
De holnap talán
feketén röhög pofádba:
Nesze, ez vagyok!
Mocsok.
S én baktatok.
Mellettem vonat
szalad,
benne emberek
ülnek.
Sietnek.
Ők tudják, hogy hova mennek.
Csak én megyek
gyalog.
A gondolat
akad,
megreked,
mint egy rossz óra-­
szerkezet.
Jóra
ez nem vezet.
Lehet,
őrült vagyok.
Az út kanyarog,
s ha nem ma,
holnap,
egyszer célba érek,
s ha nem te,
valaki biztos várni fog.
Többet nem remélek.
Csak élek.

***

Eddig, ha írtam,
mindig szépet írtam,
s ha sírtam,
igazi könnyet sírtam.
Ma nem szabad
sírni,
és írni
mást is lehet,
mint verseket.
Megírtam neked
a lelkemet.

(1963.)

Hogyha látnál

Hogyha látnál, s tudnád vergődésem,
ezer poklon át törnél hozzám utat,
hogy karodba vonj és lecsókold könnyem,
hogy megenyhítsd gyűlölt, fájó magányomat.

Hogyha látnál, s tudnád vergődésem,
megmentenél ebből a fojtó pokolból...
Mint óriás gép, úgy zakatol bennem:
de messze vagy! És mennyire hiányzol!

***

Látod, fáj a hiányod,
a csóktalanság súlya nyom.
Nyögve, hangtalan kiáltok,
miért nem hívsz így: asszonyom?

Látod, fáj a hiányod,
fáj, hogy vagy, és hogy nem nekem.
Hogy elhagytalak, üres, sivár,
reménytelen az életem...

(1964.)

Ma mondd

Ma mondd, ha kellek, még ma szólj,
mert holnapra késő lesz talán!
Ordas emberek vicsorogva
fogukat készítik már reám.

Neked akartam szűz maradni,
hogy gyermekünk majd felnézve rám,
boldogan mondja: milyen tiszta
az én bátor, kedves, jó anyám!

Jaj, nem tudok erős maradni
így, hogyha nem fogod kezem,
s ha piszkos lesz szép fehér ruhám,
mondd, mi lesz velem?

(1964.)

Hiába

Most, amikor jól tudom már,
hogy hiába várlak,
mikor olyan messze a nyár,
s hó födi a tájat,

elhagy lassan a poézis,
csak a rosszat látom,
búsan hervad el szívemben
mindegyik virágom.

Ifjúságom virágai,
lassan végetek már...
Komor, sötét felhők jönnek,
rám is rossz idő jár.

Keserves lét, hosszú élet,
mikor lesz már véged?
Nekem már a sír is mindegy,
már attól se félek.

(1964.)

Kisfiam

Oly csöpp a lába, oly finom,
Rajta a hímzett kis topán.
Hová tűnt, merre - nem tudom,
Az előbb itt volt még talán...

Aranyos csókbó1 volt haja,
Teste egy forró ölelés,
Önfeledt, boldog mosolya
Ígéret, s titkolt remegés.

Beszélni sem tud, de mondja már
Gügyögő szókkal, hogy: mama!
Kezével álmot szőne tán,
S tündérmeséket mondana...

Keresem most is még talán
Szétfoszlott álmom, kisfiam.
Eltipegett a kis topán,
S szerelmünk - messze, messze van.

(1964.)

Barrikádok

Ajánlás:

Barrikádokon harcolok,
falak, bármerre fordulok:
lomokból, ebből-abból,
értetlenségből, haragból,
előítéletekből és magányból,
és áttörni rajtuk nem tudok.

1.
Nevelődtem bántás és sérelmek között,
s nőtt rajtam sok tüskés kinövés,
okkal - ok nélkül gyűlölködök,
s alaptermészetemmé lett a szenvedés.
Akit szeretek - féltékenyen, fájón,
s bántom azt is, bár nekem fáj nagyon,
becéző szavakra, gyöngédségre vágyom,
s szeretni magam senkitől se hagyom.

2.
Nagy, bánatos, kérő, halk szemem
rádvetni többé, érzem, nem merem.
Arcomban ég egy kínzó szerelem,
nem tudja leplezni beszédes szemem.
Feketén egyszer, ha újra rádvetem,
nem lesz már benne többé kérelem.

3.
Ki, ha haragudtál,
akkor is becéztél,
szívemet vitted el,
amikor elmentél.
Évek óta várlak.
Tudom, visszajössz még...
Nem kérek már semmit,
szeretni szeretnék.

4.
Azt a pillanatot, mikor
utolsó csókját adta szája,
nem felejtettem még el,
és nem fogom sosem.
Hogy aztán mi történt?
Nem érdemes beszélni róla.
Eltelt egy pár év... Hogyan?
Már nem emlékezem...

5.
Halkan jött a hó, és fehérré
varázsolta a várost, a kerteket.
Halkan jött, mint a halál oson,
hogy elnémítsa a fáradt szíveket.

6.
Olykor furcsa igézet szállja meg szívem,
S te messze vagy, akár a Végtelen!
De mégis látlak, mint aki álmodik,
S hiszek tebenned, mert jólesik e hit.
Kérnélek, hogyha kérésem értenéd:
Ne feledj, ne feledd szemem ígéretét!

7.
Mióta nem vagy,
egy ostoba hangulat
kimosta belőlem
érzéseim, s a vágyakat.
Te voltál a titkom,
és nem vigyáztalak,
te voltál az álmom,
és átaludtalakak.

8.
Én vagyok a szórt kapacitás,
a vasveszteség, a belső ellenállás,
vagy valami más, haszontalan,
kiszámíthatatlan, felesleges dolog.
Nem kellek senkinek, mégis vagyok.
Vinnének bár el - az angyalok!

Epilógus:

Az én álmaim az évek nem őrizték,
ahol én jártam, ott járt a félelem.
Mirtuszba takart kényes, gyönge testem
meggyalázták, fátylam letépték,
riadt sikolyba fúlt az életem.

(1965-1966.)

A boldogság

A boldogság - bolondság!
Tavaszt vársz? Az jön, ha itt az ideje.
Ne sürgesd, mert megriad,
s elszáll a percnyi öröm is vele.

A boldogság - bolondság,
ki arra vár, csak csodát remél.
Lehullt a hó, s a jégen
kacagva szánkázik már a tél.

A boldogság - bolondság,
illan, vagy nem is volt talán soha.
Mese volt és elrepült
az ifjúságunk álommadara.

A boldogság - bolondság...
Egy pohár jó bor többet ér.
A boldogság: bolondság,
s ki arra vár, csodát remél.

(1965.)

Tavasz után

Tavasz után úgy jött a nyár,
hogy észre se vettem...
Az ősz, a tél is eljött, elmúlt,
s én megöregedtem.

Leány-arcom hamvas báját
csak a szél siratja.
Könnyem a nap bágyadt fénye
fel már nem itatja.

Tavasz után úgy jött a nyár,
hogy észre se vettem...
Késői már most siratni,
hogy tiéd nem lettem.

(1964.)

Unom már

Olyan temetőre vágyom,
honnan nincs már visszatérés,
nincs túlvilág és számonkérés,
halál sincs. Csak örök álom.

Olyan temetőre vágyom,
hol nincs virág és fű nem terem,
nincs múlt és nem lesz jelen,
nincs ellenség, se jóbarátom.

Olyan temetőre vágyom,
hová nem kísér könnyetek,
ahol csak én magam leszek,
nem zavarja senki álmom.

Olyan legyen a halálom,
mint eltört hegedűn a dallam,
múljak el észrevétlen, halkan,
mert unom már. Pihenni vágyom.

(1965.)

A hóesésről jutott eszembe

Mint hulló hó, oly fehér volt a lelke,
és várta mindig visszatérni őt.
Ám a füst a friss havat belepte,
és eltaposták gondtalan cipők.

A fiú is soká hívására várt még,
ez nem mert, az meg túl is büszke volt,
­ma már a büszkesége is csak kósza emlék,
s a szíve mélyén néma, mint a holt.

Két rossz ripők - így állnak ma szembe,
kik nemrég voltak még csak gyermekek.
Látod, mi lettem... - szól a lány, remegve,
s a fiú felel: - Nem. Mert könnyezek...

(1965.)

A múlt üzenete

Jött, mint egy álom... Tüzelt az égbolt,
Zsongott a fű, és lágyan fölémborult
A fűzek és platánok lombtakarója...
Zsibbadva vártam... És üzent a Múlt.

Lehunytam szememet, s kitártam szívem,
Hullámok jöttek, rajt' fehér vitorla,
S a feltámadt orkán riadva, búgva
Egyre a múltam, a múltam dalolta.

Villámok csapkodtak, mennydörgés bömbölt,
Az orkán zúgott, és vele zokogtam,
Sírtam, mert szép volt, feledhetetlen,
Viharos, édes, kegyetlen múltam.

Nagy vihar járt itt, sok balga álmom,
Gyönge vitorlám darabokra törte,
Szárnyaszegetten hever a parton -
Elsuhant múltam csak ezt üzente.

(1963.)

Álom és valóság

Álmomban
színes cserepeken jártam
mezítláb. Furcsa álom! ­
A láthatatlan élek
felvérezték a lábom.
A cseppek
csillogtak, mint
sok kis rubint,
s én mentem.
Utam egyszerű
és elkerülhetetlen:
színes cserepeken járok,
összetört,
akár az álmaim.
S a sok fájdalmas drágakő?
Ezek talán a csalódásaim...

(1964.)

Ha nem írnék

Ha nem írnék néha,
úgy érzem, szívem
biztos megszakadna,
ha nem írnék néha.

Felejtem ezzel
a múltamat, téged,
a felejthetetlent
felejtem ezzel.

Kerestem mindig
valami szépet,
mi értelmet ad majd
az életemnek,
s akit szerettem,
szerettem mindig,

miért volt mégis,
hogy másképp volt minden,
mint szerettem volna,
s hogy rosszul szerettem,
miért volt mégis?

Ha nem írnék néha,
ma már nem is élnék
Szívem megszakadna,
ha nem írnék néha...

(1965.)

Késő

Egy felettünk álló tényező
a földön mindent determinál.
Valaki tán hozzám rendeltetett,
talán keres is, csak nem talál.

Talán volt egy, ki lehetett volna,
benne éreztem valamit.
Elment mellettem, pedig
lehet, hogy ő is várt a szóra.

Késő... Legjobb az lenne tán nekem,
ha mindig alhatnék csendesen.
Milyen jó lenne: belédsimulni
irgalmas Semmi, Végtelen!...

(1965.)

Bolond sirató

Ez a világ, haj, de kicsi!
Ez a világ be kerek!
Csillagfürtös téli éjbe
Belesírok-nevetek.

Felhő sehol, csak a szél fúj,
Porhó repül, lámpafény...
Varjú károg, s varjak között
Fehér holló vagyok én.

Szárnya törött, röpte csuklik,
Tolla hullik szerteszét...
De nagy csaló ez az élet!
Nincs más benne, csak szemét.

Úgy reméltem, két szemedben
Lesz egy kicsi szeretet
­Kaján világ! - A szemed is,
Kék szemed is kinevet.

Holdkóros éj, fagyos a föld
­Táncos lábbal taposom,
Lábad nyomán indultam el,
S szemed színét dalolom.

Inni kell, mert szomjan halok,
Nyomomban a félelem.
Kutya voltam, szolga vagyok,
­Elittam már az eszem.

Potya pia, korhely álmok
­A halál a szeretőm!
Kibuggyan a szívem vére,
Ha ölelem remegőn.

Pocsék falu ez a világ,
Sáros lábbal lépem át, -
Halld meg világ, bolond szívem
Bolond sirató dalát!

(1965.)

Furcsa szonett

Ki elől bújtunk, te meg én
a kis házba azon az éjszakán?
A ház ott áll még, sután,
s ott van a nyom az ablakkeretén.

Valaki mégis észrevett,
kiszabta bűnünk és büntetéseit,
s az éj zavaros lázait
küldte szemünkre álmodás helyett.

Ki elől bújtunk, mint vásott gyermekek?
Kinek haragját féltük rettegett
és kíváncsi vágyakkal szívünkben?...

A kis ház áll még, és visszavár talán,
és hajnaltájban szól a csalogány,
de hallgat a vágy, és nem űz a félelem.

(1964.)

Virágok között

Virágok között, tavasszal,
Nekem már nem szól madárdal.
Egyedül járok mindenütt,
S ez olykor, néha még szíven üt.

Mikor oly édes a szerelem,
Nekem már nem kell senki sem,
S feledem lassan, milyen az,
Mikor a szívünkben van tavasz.

Nyár után lassan itt a tél,
Utamon senki nem kísér,
Csak porbahulló levelek,

S hosszú az út, az én utam,
Hol nem járhatok, csak magam,
Mindig egyedül... nélküled.

(1962.)

Ellened

Ellened, Sors, esküt miért tegyek?
De olts ki mindent, mi kéjt ígér,
Legyen sötét, legyen tél és hideg,
Ne legyen többé Nap, fehér,
Ne legyen holdas éj és csillagok,
Legyen minden kopár, s szegény,
Kietlen puszta, hol nincs remény -
Ekkor Sorsom, a tied vagyok.

Elmúlnék minden dac, gyűlölet,
Kétségbeesés és félelem,
S nevetnék, milyen bizarr, amint
A szerelmes szenvedőt mímelem;
S nem marad más, csupán az Űr,
S testvére - a Magány megint! -
Vedd el hitem, hogy társ, család
Engem is illet jog szerint!

Úgy fáj magányom, úgy gyötör,
Hogy nyomorultul sírni készt, -
Ne hagyj magamra! Taposs agyon,
Hisz kínom úgyis elemészt...
Hiába, Sors, ellened szegülnöm,
Mégis, látod, én azt teszem,
Mert győzhetsz, s én talán meghalok,
De tovább él szerelmem, s hitem.

(1962.)

Én megáldalak

Egy halk melódiánál, olykor-olykor
Még visszaszáll sóhajom a múltba,
S könnyesen, szótlanul, szent áhitattal
Egy nevet vetek a rőtfényű papírra.

Légy áldott, fájdalmas, édes emlékezés,
Légy áldott, hűtlenem, kedves halkszavú!
Ne legyen barátod soha a szenvedés,
Légy boldog, te drága, drága jó fiú!

(1960.)

Tétova üzenet

Agyam érzékeny telegráf-reléje
elhozott hozzám egy üdvözletet
egy régi baráttól, attól a kedves
hűtelentől, ki tán már mást szeret.

Hogy emlékezel, hogy nem feledtél,
hiába mondanád, nem hinném neked,
de acélkarmokkal, szilárd-keményen
rögzített belém az emlékezet.
Megszoktam lassan nélküled élni,
s nem várlak már, bár sokáig vártalak.
Míg mellettem voltál, nem tudtam, ki vagy,
szerettelek - és eltékozoltalak.

A messzeségből, láthatatlan dróton
eljutott hozzám egy tétova hír
egy régi baráttól, attól a kedves
hűtelentől, ki egy éve már nem ír.

Hogy emlékezel, hogy nem feledtél,
hiába tagadnád, nem hinném neked,
mert acélkarmokkal, szilárd-keményen
rögzített beléd az emlékezet.
Eszedbe jutok még most is néhanapján,
- egy ránc a homlokon, villanásnyi emlék -
láthatatlan dróton így jutott el hozzám,
- tétova üzenet - hogy ma is szeretsz még.

(1961.)

Kihűlt szíveknek

Kihűlt szíveknek nincs parázsa,
vágya lehalkult, csak szipog.
Messze a sasnak büszke szárnya,
nem hívja őt sok érctorok.

Míg másnak ezer kis rügy fakad,
a tavasz hidegen hagyja őt,
de várja, hogy majd egy új tavasz
felolvaszt egy nagy jégmezőt.

(1960.)

Szívhangok

Láttam egy rajkót.
Kezében hegedűtok, futott.
Egyszer a tok kibomolt, és
földre esett a hegedű.
Feljajdult húrjai tele panasszal,
visszhangosan,
még soká nyögtek a levegőben,
míg elenyészett lassan a jajszó.
Sírt és letérdelt az utca kövére
eltört hangszere mellé a rajkó.
Siratta, mert a szíve volt.
Bennem is így élsz.
Halkan bár, mint
elnyomott, pici sóhaj;
és nem tudom, elég lesz-e egy élet,
hogy végre lecsengjen,
elnémuljon a csonka,
vak hegedűhúr...

(1965.)

Megint tavasz

Megint tavasz,
egy új, egy ismeretlen!
Az emberben kötetlen
szakad fel minden
érzés, az idő
múlását figyelve.
Eszembe jutnak
a régi tavaszok:
megannyi ígéret
be nem teljesülve...
A láva kihűlt már,
de a mélyén égnek
még a réges-régi
s az újabb remények!
Félek a tavasztól,
féltem a szívemet:
öreg jószág, neked
nincs már miben hinned!
A tavaszod elmúlt,
ez a tavasz másé!
Csendesedj! Az élet is
csak az elmúlásé...
Vedd el, amit kaptál,
csucsujgasd a múltat,
úgyse találsz annál
se szebbet, se jobbat...

(1966.)

Ars poetica

Bocsássatok meg!
Stílust teremteni
én nem tudok.
De verseimben,
mi egyéni volt -
a gondolat,
ahogy kikelt fejemből,
s megdagadt,
alakot, testet öltve,
szó szó után, karöltve -
az én vagyok.
Tudjátok mind, hogy mennyire
vágytam gyermeket szülni,
s nem volt szabad.
Szültem hát verseket,
kócos vadócokat -
fiaim ők, és leányaim,
dacosan harcosok,
de szelídek, mint szívem.
És leírtam híven,
hogyan szerettem, féltem, hittem,
s a lehangolásban mi mardosott -
hogy lássatok,
hogyan kereste
csalódott lelkem
az új meg új célokat.
Ellöktek, felálltam.
Gyűlöltek, szerettem.
Megőrjítettek!
Kijózanodtam,
vagy leittam magam,
ha kétségbeestem,
és szívemet
kitéptem volna bárkinek,
ha szépen szól reám.
S az álmaim,
ha voltak, versbe írtam.
A bánatom
beléjük öltem, s elfutottam
kétségeim elől,
ha kezembe tollat vehettem.
Bocsássatok meg!
Én nem tudtam újat adni,
de szerettem volna
megtalálni
olykor magam.
S ha néha úgy érzed talán,
hogy szívedből szólt a versem,
célom elértem.

(1965.)

Évszakok

Hűvös a szél,
még didereg
a rét és az erdő
a hó megett.
De már a nap
ha rád nevet,
meleged lesz
egy perc alatt.
Kékül az ég:
a szürkeség
lassan felolvad,
mint a jég,
s belédoson
egy kulcslyukon
a napsugár.
A sok madár,
mi hallgatott
egy télen át,
vidám dalát
zúdítja rád.
Csivitelés,
apró neszek -
ez már tavasz.
S megszületett
az ötleted:
"Utazni fogok,
s kocsit veszek!"

***

Csurran a csend.
Méz s tejszagot
áraszt a kert.
A szobába bent
zümmögve hallgat
redőny alatt
a félhomály.
A veranda ajtaja
nyitva áll,
a legyek hada
ott ki s bejár..
Egy orrodra száll,
elkergeted.
Pár tátika,
sárga s lila,
s egy újság hever
az asztalon.
A sezlonon
nyújtózkodok,
lustává tett
a nagy meleg.
Violaszín
alkony szitál,
s egy résen, lopva
bekandikál
elbúcsúzóban
a napkorong.
És hallgatod,
hogy muzsikál
a nagyszobában
az óragong.
Azt zsongja-bongja
hangja már:
"Örülj, te lusta!
Hisz itt a nyár!"

***

Szél suhan át
az út fölött.
Sok láb között
avart zavar.
Fázol, s bámulod
sóvár szemekkel
a kirakatot.
Harisnya kéne,
cipőd kopott,
s az üveg mögül
rádnevetnek
átkozottul
szép, meleg
ausztrál-gyapjú
pulóverek.
A kocsiból, mire
gyűjtögettél,
zsebedben lapul még
pár forint.
A kirakat hetykén,
s gúnyosan rádkacsint:
retikülök,
egy nagykabát,
és esernyő kéne,
és új ruhák -
jaj, mit vegyek?
Nem mehetek
utcára már
könnyű ruhákban!
Kell a sál,
és kell a kalap!
Kocsira végül
nem marad,
de mit tesz ez!
A lomb között
az ősz neszez,
s füledbe súgja
cinkosan
a matató őszi szél:
"Készülj!
Nemsoká itt a tél!"

***

Tanulság:
Tavasz: nagy elhatározások
kora ez.
Nyáron az ember
menthetetlenül lusta lesz.
Ősszel a pénzed elolvad,
úgy vigyázz,
mert télen egy számít csak:
hogy ne fázz!

(1965.)

Húgom bálba megy

Boldog idők!
Mikor én öltöztem így fel,
és körülöttem sürgött
a nagynéni-sereg!
Boldog idők!
Mikor játszva múlt az óra,
és anyám, apám
örömöt arcom pírjába lelt!
Báli tüzek
gyúltak ki nagy szememben,
karcsú derekam ölelte száz fiú,
pironkodó szűz, -
keblem mély dekoltázs rejti...
Milyen kacér voltam akkor,
és milyen hiú!

Most
agyamat logikával gyötrik,
és építek én is,
szorgos hangya módra.
Minden tettem
pénzértékben mérik,
kezemben él és alkot a munka.
És én mégis
bálba menni vágyom,
hívnám, csalnám vissza
táncos ifjúságom,
kívánkozom még a
szerelemre, borra, -
jaj, de vén vagyok már
a flörtökre, a csókra!

Ma húgom készül úgy,
mint egykor, régen én,
és udvarhölgyének engem fogad.
S míg nézem,
titkolt könnyekkel szememben,
milyen önfeledt,
hogy kacag!

Milyen kacér, gondolom,
de lám,
szép kis bestia.
Én voltam egykor
ilyen boldog, nagy gyerek,
és ő a tündéri szűz leány,
ő készül vidáman bálba ma.
Bújnék, ne lássák,
hogy sírni kell,
hogy elszorult szívem,
mert nézni e bájos kisleányt,
és fiatalságát,
jaj, nem merem.
És itt van hódolója.
Szép fiú, méltó ahhoz,
kit táncolni visz.
Indulnak. Kikukkant fejem
a fürdőszobából,
hogy megpusziljam komisz
kis húgom.
És utánuk nézve
szívből gondolom:
érezd jól magad,
mulass jól a bálon!...

Tombolj, bolond ész!
Hiszen már messze vagy,
szeszélyes, boldog,
bús fiatalságom!

(1966.)

Öreg ház

(Bátyámnak)

Öreg ház, magányos, védtelen...
Ide űz vissza testvér-szívünk
keresni homokvárakat,
játékot, hintát,
egész gyermek-életünk.

Kezedet fogva kereslek,
hol vagy,
régi pajtásom nekem?
Arcod felnőttes, komoly, zavart,
más lettél. Okos, idegen.

Várunkat rég eltaposta kis cipőm,
és én is megnőttem,
felnőtt vagyok.
Az öreg diófa kopott, dísztelen,
és szemünkben más fény ragyog.

Az elhalt gyermekkacaj helyén
új szavak kelnek,
lázas, nagy szavak,
de két ember a vén ház ölén
szívében örökre gyermek marad.

(1964.)

Volt egy szerelem

Volt egy szerelem,
micsoda szerelem!
Mikor átöleltél,
s csókoltad szám, hajam, kezem,
ujjongott bennem
és tombolt a nő...
De elmentél, kedves,
és itt a bökkenő.
Azóta jöttek
hetek és hónapok.
Meddő vágyban teltek
az éjszakák, s nappalok,
míg egyszer, egy furcsa nap
elolvadt a jég,
más szél fújt a hegyről,
más lett a vidék,
tél jött az ősz után,
s tél után tavasz,
megszoktam már, kedves,
hogy tőlem elmaradsz.
Leveledben könny hull,
itt meg új eső,
elmossa a vágyat,
és felejt a nő.
És újra hív a csók,
újra ég szívem,
csak halkan dúdolom már:
volt egy szerelem...

***

Akit szerettem, katona lett,
és kemény szívű az, aki katona.
Mikor elment, fájt a szívem érte,
s magamért is, hogy el kell hagynia.

Akit szerettem, katona lett,
soká sirattam, sokáig szerettem...
De gyógyít az idő, lassan feledtet,
s könnyeim hullása elmossa szerelmem.

(1965.)

Mikor a szél fúj

Mikor a szél fúj, s a kulcslyukon át
szobámba besurran,
apró pihe rezdül a paplanomon.
Fázom. Ősz ez már,
vagy csak a nyár komorult el?
Hallgatom lassú zenéjét
a szélnek, esőnek. Bús zene ez.
Taktusát üti bennem, agyamban,
s lelkembe olykor belemar.
Mikor a szél fúj odakint, s fázom,
valaki mellé odabújnék az ágyban.
Melegítene karja, ölelne,
sugdosna gyengéd, becéző szókat a szája.
Nem dideregnék akkor,
nem lennék ilyen gyönge,
s elhagyatott. Mikor az eső
egyhangú kopogása verdesi ablakomat,
érzem, rossz nagyon így.
Magam vagyok csak, hogy
törődjek magammal, s arra is fáradt,
hogy magamra húzzam vékony takaróm.
Karom ölelne már, és
csókolna ajkam,
valaki mellé odabújnék az ágyban,
de senkim sincs, aki szeretne,
s törődne néha velem.
Csak paplanomon mozdul egy árva pihe,
mikor a szél fúj odakint.

(1965.)

Küldetésed

Ki vagy? Ha gyűlöletben izzik
ajkamon a szó, és tajtékot vet
szívemben a gyötrő indulat,
te csak felemeled kezed, és
elnémulok. És mint a tenger
dagály után, visszavonul
a part mögé, kirakva piszkait,
lekushadok, messze, hol
emberszem el nem ér,
és szégyenkezem. Mert látod,
még mindig nem vagyok elég erős,
hogy magam győzzem le önmagam.
Ehhez te kellesz, a te küldetésed ez. 

(1966.)

Mesélj!

Meséld el mégis azt, amit tegnap,
milyen is lesz az, ha tiéd leszek.
Mesélj, hogy megteszel mindent nekem,
s teljesíted minden kérésemet
és vágyamat. Mesélj, bár tudom,
hogy mese, és jól tudod te is.
Mégis, mondd el, hogy szeretsz,
és vágysz utánam, féltesz,
és megoldod a problémáimat,
Mesélj, hogy csókjainkban
tavasz lesz, bár hazug tavasz.
Mondd azt, hogy kívánsz, mondd, hogy akarsz,
mesélj!... Hallgatni foglak,
mint Jézust a zsidók.
És lehet, hogy mégis elárullak,
mert hinni már benned sem tudok.

(1963.)

Jegyesemnek

Mondd, miért csak rosszkedvemben írok?
Miért, hogy boldogságomnak nincs szava?
Mióta szívem neked végképp elígértem,
keserűbb vagyok, mint voltam valaha.
Túl jó vagy, s én magam oly kevés,
hogy adni tudjak magamból valamit!
Fáradt is, talán túlontúl ostoba,
s oly gyenge, ha nem fognak karjaid!
Ölelj hát szorosan, szorítsd le szám, szemem,
ne lássak, és szavam ne érjen messze el!
Kezem kezedből ne engedd el soha,
s kötözd meg agyam, hogy felejtse múltam el,
jaj, mert úgy tombol bennem a bűn, ha látok,
mint éhes vadállat, s minden korlátot áttörök!
Ilyenkor némíts el csókoddal, mert szavam
ölni képes, és mindenkit szörnyen gyűlölök.

(1965.)

Ringató

Ne félj!
Az álom lezárja majd a két szemed,
a mámor
birodalmába ez majd átvezet!
Ne félj!
A halk gitárszó oda is elhatol,
csupán
a dalnok ott már mást dalol.
Ne félj!
A dallam mit se változik,
meghitt
fények és árnyak vannak itt!
Ne félj!
Minket nem öl meg száz halál,
miránk
a nemlét többé nem talál.
Együtt
hajózunk majd egy gondolán,
nekünk
halálunk sem lesz már talán.
Ne félj!
Enyém vagy már, s ez mindenünk:
örök,
megsemmisíthetetlen életünk!

(1966.)

Ha megjössz

Tükörbe nézek, s a tükröt
pára lepte, vak,
s ez oly ijesztő hirtelen,
hogy félteni kezdlek, és féltem
magamat.
Míg nem vagy itt, minden
csupa rémület, félelem,
s ha megjössz, mindent betöltesz,
és mindent betölt a szerelem.
A dogok is, a néma tárgyak
örülnek mind neked,
örülnek, ha hozzájuk érsz,
vagy ha csak rájuk téved
becéző tekinteted,
és mint hü kutya, csaholni kezd
a sarokban meglapult sötét,
mert tiéd itt minden,
mint én, az otthonunk, itt minden
csak tiéd.

(1966.)

Vetélés után

Hogy én még élek! ­
Ott jártam én
a lét küszöbén,
a túlvilág sötétje
már-már átölelt,
de akkor kezek nyúltak utánam,
kezek, valók és nem levők, ­
s egy kis kéz, ami most nem,
de legközelebb már
biztos sikerül...
Ó kezek, kik visszahoztatok
élni e pokolra, kik szétszaggattatok,
megtéptetek!
Kezek, áldottak, átkozottak,
köszönjem-e, mit értem tettetek?
Köszönje könnyem,
mit azóta bőven öntözök,
köszönje vérem, mi akkor
elveszett.
Megmentő, gyilkos kezek,
visszaadtátok életem,
csak azt vettétek éppen el,
mi nékem
talán még annál is kedvesebb!

(1966.)

Gyermekem

Gyermekem ringattam, szoptattam az éjjel,
s figyeltem, hogy csordul száján ki a tej,
kis testét védőn átfogtam kezemmel,
s összébb húzódtam: néki kell a hely;

s átéltem azt, amit átélt anyám egykor,
tulajdon véremet tartom itt, keblemen, ­
s keserűn csalódtam ma az ébredéskor...
Hiába kerestem álom-szőtt gyermekem.

(1966.)

Lábadozás

Légy jó! Kedves,
légy jó ma hozzám!
Látod, úgy fázik
bennem az élet!
Ha átölelsz, ha simogatsz,
lehullnak rólam a könnyek,
s elűzi a füstöt, a felhőt
segítő kezed.
Még kell,
úgy kell a támasz!
Látod, még lábadozom.
De holnap talán, ha úgy akarod,
teljessé lesz s gyógyulásom,
s megüljük a győzelmi tort
a gondokon, a sorson, ­
a halálon.

(1966.)

Bocsánatkérő vers férjemhez

Ne haragudj, hogy hinni benned,
s odaadón szeretni nem tudok,
a bizalom bennem oly kevés,
s a szerelem is, amit még nyújthatok.
Ne haragudj, ha rossz a kedvem,
s gyűlöllek olykor oktalan,
de látod, a gondok, tévedések...
Erőm fogytán, s a harc oly hasztalan.
Ne haragudj: én úgy szeretném
öledbe hajtani most fejem, ­
de nem lehet többé ráncba szedni
az életed és az életem.

(1966.)

Fáradt este

Kint a csillagok
és szarvasbogarak
titkos koncertje reszket -
bent a szívünkben
oly nagy a csend
és mély a sötét!
Nem hallja meg fülünk
a tücsökzenét,
nem éri fel szemünk
az ég-adta fényeket.
Az este csak azt hozta meg,
hogy idegen lett
valami köztünk,
és szörnyű hideg.
Így, egyedül,
látom, hogy minden céltalan,
nincs tovább...
De mégis - a fájdalom,
a magány fájdalma,
az még enyém maradt...
S némi kíváncsiság: vajon
érzel te egyáltalán
még valamit?
Ostobaság ...
Nincs már egyetlen ötletem,
mi még egyéni, vagy
őszinte bennem.
Talán a fájdalom,
az is hamis...
De egy bizonyos: hogy nagyon
unatkozom.

(1966.)

Az élet fogy

Az élet fogy, a napjaink,
és minden holdtöltekor meghalunk.
Valahonnan a bizarr titokból
előoson a Gyermek,
s lábadhoz simul, mint egy kutya.
Ne rúgj bele! Látod,
ő is élni hív, szeretni vár.
Szeress, hogy éljen, és éljenek
mind az utódaid!
Atomjaikba vidd át életed,
így játszd ki az öreg Komát!
Ne add olcsón magad,
mert elfogysz, mielőtt
csináltál volna valamit!...

(1966.)

A szerelem új napja

Nem halt meg
úgy mint hittem,
titokban itt élt
a szívemben.
Egy szó ma visszahozta,
egy mozdulat bearanyozta,
áttört a sztratoszféra ködén,
a közöny vasfüggönyén,
a megszokáson, bíráson át -
megnyert ma egy nagy csatát!

(1966.)

Van új még

Van új még, van új
a fényes napkorong alatt!
Hát itt jön ő, az új csoda,
ki méhemben fogant.

Itt van! Már ébredezni érzem
szívem alatt leendő gyermekem.
Más ember lesz ő, bár vére vérem,
s az ő élete az életem.

Szeretve, mint saját magam,
úgy várlak, féltelek!
Üdvözlégy édes magzatom,
hadd köszöntselek!

(1967.)

Jótanács

Kicsi emberbimbó, mikor megszületsz,
kényeztet féltőn papád s mamád,
csak azt látják, hogyan gügyög a szád,
ki gondol arra, később mi lesz?

Az idő bár feletted gyorsan halad,
megöregedni ne hagyd magad!
Lélek és test vagy, ne feledd:
szeresd a tested, de óvd lelkedet!

(1967.)

Álom és sötét

Álom, csak álom! És mindig
az ébredés sötét falába ütközöm.
Szemem lehunyni, aludni vágyom,
a valósághoz már oly kevés közöm...
Hamis, kietlen reggelek...
Ha rám szakad sötét magányom,
de még ha veled is ébredek,
nyugalmam akkor sem találom.
Mért nem vagy az,
ki a homályos álom-tartományból
kezemnél fogva elvezet,
és szeretve, hittel megtanítasz
szeretni ébren az életet?
Álom csak, bolondos álom...
Én csak a léten túl létezem,
a valóság, az élet kulcsát
sem ébren, sem alva nem lelem.

(1967.)

Otthon a romok felett

Nem hiszel? Pedig volt hited!
Fogadkozzak? Mondod: bizonyíts!
Szerettem én is, most mégse szeretek,
szavaknak rám már hatása nincs.

Állunk hát üres szívünkkel,
szemünkben meghalt már a könny,
csak érezzük, tudjuk: élni - kell,
ezen túl minden csak közöny.

Tépd el a hálót, mely befon,
oldozd el kínzó bilincseim!
Mindegy - oltár, vagy sírhalom,
nőhet még virág a múlt romjain!

Nem hiszel? Hisz tudod minden szavam,
a gondolat bennem mind tiéd!
Ha ujjad átfonja karcsú derekam,
szemem is újra tűzben ég...

Meglásd, megújul minden itt,
az ablakban táncol a virágcserép,
a lámpa nevetve hinti fényeit -
az otthonunk ez: enyém, s tiéd!

(1967.)

Ha meghalni hív

Bőrömön átsüt a láz, szemem izzik,
eremben forr és lüktet a vér,
de jól vagyok. Elégedett,
mint a bankár, ha bukszája jó kövér.

Én nem álmodom már, kijózanodtam,
nem várok mesés holnapot, csodát,
csak szeretnék veled szépen élni,
még sok napon, az egész életünkön át.

Körülöttem nyüzsögjön pár gyerek,
és minden nap legyen jóéjt-puszi...
Hogy közben én egyre kevesebb leszek,
ki bánja azt? S ha egyszer meghalni

hív majd a bölcs Kaszás,
szeretnék nyugodtan menni el vele,
mint az, kinek portája példás rendben áll,
mint kinek mindig tiszta volt szíve.

(1967.)

Maradj!

Maradj! Beszédem van veled.
Értsd meg, nincs igazad!
Egy durva szónál többet ér az élet,
s az igaz - örökre igaz marad.
Vedd el élét,
vesd el gyilokját a bűnnek,
kezedben van,
mint én a kezedben vagyok,
mert én többet,
sokkal, sokkal többet,
mert én már mindent akarok.
Ne menj még! Annyit kell mondanom
kettőnkről és a mindenségről!
A gond, ha hagyod,
úgyis rádtelepszik,
a gond, ha hagyod,
egyszer csak felőröl -
érts meg! Én ezt nem engedem!
Egy durva szónál többet ér az élet,
a te életed, az én életem.

(1967.)

Torzók

Ajánlás:

Megírlak. Most már merem.
Ezer alakban, mindig ugyanaz:
torzó vagy! Valami
hiányzik belőled...
Soká töprengtem, míg rájöttem,
mi az?
Egy kis fantázia,
mi szárnyat ad,
egy szemernyi láng,
az ifjúság,
bűnök, amitől
emberi lesz az ember,
a szélsőségek...
Csak nézel, de nem látsz,
nincs fénye szemednek,
s életed lassan
elfogy, lehalkul,
olcsó vegetációvá aljasul.

1.
Te tehetsz róla! -
­mondom, mint szajkó,
mindig csak neked.
De hogy miről, s miért,
nem tudom. Te se.
Csak érzem, hogy tehetsz
valamiről, ami rossz, és
aminek másképp kéne lennie.

2.
Fürdővized lennék,
hogy ápoljam testedet,
törülköződ,
hogy beborítsalak.
Nem akarom tudni,
miért nem szeretlek,
nem akarom látni,
hogy elhibáztalak.

3.
Számolj háromig, vagy húszig,
mielőtt beszélsz,
ha nem tudsz szádra féket rakni,
míg nem jár az ész!
Most is mondtál valami bántót,
futtában, olyanmód,
hogy az ember azt gondolná,
nincs is sütnivalód!

4.
Hogy mondjam el,
hogy nem ezt kívántam,
ha nincs szíved?
Hogy mondjam el,
hogy másra vártam,
ha nincs szíved?
Sohase hibáztál,
sose hazudtál,
mert nincs szíved...
Hiába szerettél,
mégis megöltél,
mert nincs szíved.

5.
Nem tudok bűvölni, 
csak gyűlölni.
A szerelem egykori melege 
eleve
lángot vet szememben. 
Ijedten
érzem: szívem már nem él, ­
megöltél.

6.
Megírtalak már, megírtam a tested,
amiben hiába kerestem a lelket,
a Rendet, mi alkot, s megszabja léted,
a benned rejlő Jót, Rosszat és a Szépet,
az Erényt, ami vagy, azért, mert megszülettél,
s a Bűnt, amivel engem a foglyoddá tettél!

7.
Gyűlölsz. Érzem, hogy süt felém
tömény utálatod.
Legszívesebben én is megfojtanálak
egy pohárnyi vízben, tudhatod.
Mégis kívánod ölelésem,
od'adnád érte az életed,
s én ölellek, fájó gyűlölettel,
hogy megkínozhassam testedet.

8.
Ma félek.
Ma úgy érzem, a szívemet téped.
Talán  
a csókod volt ma hidegebb, némább,
mintha 
nem is engem, valaki mást ölelnél át.
Ma nehezen engedlek utadra
téged,
nem tudom, mitől és miért -
ma félek.

(1966. 12. 03.)

Életem:

Megtépett, kicsiny, hánykódó hajómmal
orkán és özönvíz elleni küzdelem,
elemek harca: vihar a tengeren -
nincs kétség, kié lesz a végső győzelem.

(2014. 09.)
(1966-1967.)

Búcsú

Túl sok volt már a várás,
és kevés a hit.
Szavad elkésett, s kimért szerelmed
nem melegít.

Én gyermek vagyok még,
látod, az maradtam,
hiába gyűlnek hófehér szálak
barna hajamban.

Hiába néznek rád ijedt szememből
apró szarkalábok,
mögötte élnek még talán a
régi gyermek-álmok.

Túl sok volt már a várás,
látod, meguntam.
Az utolsó láng irántad szívemben
halkan kilobban.

Még nem tudom, hogy búcsúm
örökre szól-e;
Talán nem is búcsúzni -
meghalni kéne.

(1968.)

Nem harcolok

Nem harcolok már,
feladom a harcot.
alulmaradtam,
megadom magam.
Körülkerítettek,
bilincsbe vertek,
vicsorgó pofával
halálra ijesztnek.
Én nem így reméltem,
magamban bíztam,
másokban hittem,
élni szerettem.

Túl gyenge voltam.
Én a magam útját
nem irányítottam,
kicsi hajómat
a szelekre bíztam.

Szeszélyes vizek
messze elragadták,
ingoványos partra
ott kivetették,
vad félelmeknek
prédájára hagyták,
magányba sodorták.

Mi maradt belőlem?
Hol a régi énem?
Hol vannak az álmok,
hol a szép remények,
elhatározások,
önbizalmam, hitem,
nagy életszerelmem,
tiszta gyermekszívem?

Hová legyek már most,
hová meneküljek,
én magam elől és
az emberszemektől
most már hova bújjak,
hol rám nem találnak,
lesz-e még fogózom,
hova kapaszkodjak,
van-e még szilárd föld,
hol megvessem lábam,
mi lesz a mentsváram?

Ki ad most tanácsot,
ki nem gyűlöl engem,
ki az, aki hisz még,
mikor senki nem hisz,
ki az, aki bízik,
mikor senki lettem,
mikor nincs már ember,
aki hinne bennem,
talán én magam sem?

Földönfutó vagyok,
kifosztott, kirabolt.
Futnék a világból,
hol nincsen már helyem,
ahol nincs társam,
honnan kivetettek,
de el se futhatok.
Körülkerítettek,
megbilincseltek,
életre ítéltek.

(1968.)

Huszonhét év

Huszonhét évig tetszhalott volt
a költő, aki bennem élt -
lényemnek jobbik része kussolt,
beszélni nem mert, írni félt.

Huszonhét évig hallgatásban,
amire én ítéltem őt!...
Némasága börtönéből
ekkor ismét felszínre tört.

Kötelesség: család és munka -
ennyiből állt az életem.
Lassan-lassan elfeledtem,
milyen is volt a Szerelem.

Megzabolázott vágyaimnak
hangja nem szárnyal, csak dadog -
huszonhét évi tetszhalálból
halkan üzeni: még vagyok...

(2005.)

Figyelmeztetés

Figyelj csak csendben! - Beszél az éj.
Hallgasd, s megérted talán szavát.
Figyeld, mit susog a sok falevél -
Hozzád is szól, ha meghallanád.

Arról beszél talán a vén Hold,
s az égen sziporkázó csillagok:
minden elmúlt nyár ilyen volt,
de nem vagyunk halhatatlanok!

Hol van a tavalyi lepke, tücsök,
hol az egykori szerelmespár!
A Szerelem, az Élet bár örök,
testünkre csak az enyészet vár.

Lelkünknek útja, célja más,
ha földi pályánk véget ér -
az Úr előtt a számadás:
felelsz majd minden tettedért!

(2000.)
(Megjelent a Harangszó 2002. augusztusi számában.)

Templomban

Ha bánat nyom, lesújt a gyász,
Vagy szíved, lelked háborog,
Betegség riaszt, gond emészt,
Térj be a templomba legott!

A kinti nyüzsgés, zaj után
Idebent áldott csend fogad.
Nézz a keresztre, s szívedet
Átjárja majd az áhitat.

A keresztfán lássad meg Őt,
Jézust, ki érted szenvedett,
Saját kereszted, bánatod
Mindjárt könnyebben viseled.

Mondj el egy csendes, halk imát
Ott, hol az örökmécses ég,
S ha fohászod őszinte volt,
Meglátod, veled lesz az Ég!

(2001.)
(Megjelent a Harangszó 2007. karácsonyi számában.)

Akarom

Olvad a hó. A föld levedli
lassan a tiszta, szép, fehér mezét,
s előtűnik, mit eddig rejtett:
sok hulladék, szétdobált szemét.

Szomorú lett a táj, bármerre nézve
könnyes fák, hófoltos, piszkos pázsitok...
Akarom, hogy a szél elsöpörje,
az eső mossa el mind a bánatot!

Hogy lássa meg ember az embert,
s a szívekben gyúljon tiszta láng,
hogy szeretni végre megtanuljon
szegény és gazdag egyaránt!

Hogy takarítsuk el a mocskot,
legyen világunk tiszta hely -
mert a jót nem csak akarni,
de cselekedni és tenni kell!

Ma még csak te, meg én, meg talán
néhány megszállott gondolja ezt -
ha majd mindnyájan így akarjuk,
az üdvösségünknek útja lesz!

(2001.)

Szonett

Légy bármilyen gazdag, hatalmas,
döntsd meg a világot: senki vagy!
Ám ha szelíden szólsz harag közt,
úgy lehetsz szememben igazán nagy.

Látod, sosem adtam kincset, tudást,
egyet tudtam csak: szeretni -
boldoggá tenni mást, s mi rossz volt,
igyekeztem gyorsan elfeledni.

Feltűnni soha nem akartam,
egyszerű ember maradtam,
szerényen éltem, csendesen;

Halálom is olyan legyen,
észrevétlen, mint életem,
ne sírjon utánam senki sem!

(2001.)

Szüleimnek

Fájdalommal és szeretettel
szültél, ezelőtt sok-sok évvel
erre a világra, jó Anyám!
Megetettél, fürösztöttél,
öltöztettél, becézgettél,
gyógyítottál és vigyáztál,
óvtál és támogattál
valaha, életem hajnalán.

Lépéseimet tanítgattad,
a szavakat magyaráztad,
félelmeimet hessegetted,
az utamat egyengetted
kicsi koromban, egykoron.
Az ágyamban betakartál,
keresztvetésre oktattál,
Te mindig csak jót akartál!
Mert nekem mindent megadtál,
köszönöm könnyű gyerekkorom!

Apám! Te a Világot mutattad meg,
kinyitottad a Mindenséget!
Neked köszönhetem, tudom,
hogy hazám van itt, és otthonom,
hogy elveim vannak s van hitem,
van tartásom és becsületem.

(2001.)

Kirándulás

Régi vágyam teljesedve,
Kirándultam a hegyekbe.
Kedves fáim viszontláttam,
Szívem boldogsággal telve.

Könnyű lábbal szökdécseltem,
Magam nimfának képzeltem.
Lábamhoz virágok hajoltak,
Bokrok bókoltak előttem.

Ekkor forrásvízhez értem,
Belenézve megrémültem:
Nem én néztem a tükörbe,
Valaki ott állt előttem.

(2004.)

Egy kérdés

Egy kérdés gyötör, mióta élek,
Csupán egy érzés, egy gondolat:
Nincs Múlt és Jövő, csupán csak Jelen van,
S az se más, csak egy múló pillanat.

Egy másodperc csak a Jelen,
S máris Múlt lett a neve...
Mi hát a lét, ha ennyiből áll,
Mi hát az élet lényege?

Hatalom? Pénz? Siker? Sóhajt a szív.
Szerelem? Jaj nem, nem és újra nem!
Tán a Megismerés... és némi jó kedély,
Hogy e percnyi lét elviselhető legyen.

Megismerni a világot,
Mi a káprázat, mi az, mi örök,
S benne az Embert, a legnagyobbat,
Mit Isten e kettőből ötvözött.

S ha már tudod, megismered,
A kérdés már nem marad titok:
Jobbá kell tenni saját magad,
Így a világot is jobbíthatod!

Ismerd meg hát, gyarló lélek,
Ember! Ismerd meg önmagad!
S bátran, tisztán és vidáman
Éld és küzdd végig Sorsodat!

(1962.)
(Megjelent a Harangszó 2006. októberi számában.)

Fának szép virága

Hajtott a fa egy szép virágos ágat,
Rajta feslő bimbó - abból lett virág.
Hószínű szirmokkal, rejtőző bibével,
Ugyan ki látott már ilyen csudát?

Körülrajzották a darazsak, méhek,
S mint a többi társa, termett ő is magot.
De ki emlékszik már a szép virágra,
Ki emlegetné már a tegnapot?

Ma már ősz van, hull a lomb a fáról,
Jövőre majd terem új magot,
Virág, ki voltál, sziromtalan, szegény,
Már csak a telet - halálod várhatod!

(2001.)

Virágvasárnap

Virágvasárnap... E szó nekem mit jelent?
Hódítást, köszöntést, sok-sok szeretetet.
Diadalmenetben egykor így érkezett
Jeruzsálembe Jézus, ki igét hirdetett.

Virágvasárnap volt, mikor hajnaltájban
Valamikor régen napvilágot láttam.
Nem volt ott hozsánna, nem volt ott pálmaág,
Csak szüleim szemében ragyogó boldogság.

Nem tudtam még akkor, Istenemnek hála,
Hogy kálváriát járni jövünk e világra.
Járjuk az utunkat, cipeljük keresztünk,
Van, ki részvéttel néz, s ki elfordul tőlünk.

Virágvasárnap volt, mikor megszülettem,
De Krisztus nyomába nem sikerült lépnem.
Bár szerettem volna maradandót adni,
Saját magamat se tudtam megváltani.

Ám ha eljön egyszer az én nagypéntekem,
Légy velem Szűzanyám, s ne hagyj el, Istenem!
Hogy lelkem kilehelni méltósággal tudjam:
Hiszek a Húsvétban, a feltámadásban!

(2001.)
(Megjelent a Harangszó 2003. húsvéti számában.)

Harangszó

Harangszó kondul estidőben,
E dallamra felkapom fejem,
A nyárest csöndes ihletében
Keresztvetésre lendül kezem.

Kedves templomunk kis harangja
Az éteren keresztül üzen:
Ember! Figyelj az égi hangra!
Hová rohansz? Felelj nekem!

A harangszóban elmerengve
Elcsitul megfáradt szívem,
S bánatot, gondot elfeledve
Én Istennel töltekezem.

(2004.)
(Megjelent a Harangszó 2004. októberi számában.)

Csendes karácsony

Ketten vagyunk csak, látod, te meg én,
Karácsonynak e csendes ünnepén.
Elmúlt a lárma, vacsora, kacaj,
Karácsonyfa körül a gyermekzsivaj.
Fúj a szél kívül, itt bent oly jó meleg...
Ne szólj, ne beszélj, csöndben add kezed,
Kedvesem, halkan ülj mellém ide:
Álom lesz minden, bűbájos mese...
Az ablakra kúszik egy csöpp fagyvirág,
Ott künn a nap most éjbe hajlik át,
Elcsitul a világ, s a város felett
Csillag gyúl az égen - szent üzenet...
Ha behunyod szemed, s szíved kinyitod,
Meghallhatod az égi hárfa-szót.
Hallgasd zenéjét, s figyelj most nagyon,
Angyalok szállnak pihe szárnyakon,
S megérint talán a legnagyobb csoda:
A betlehemi jászol kicsiny Jézusa.

(2001.)
(Megjelent a Harangszó 2002. karácsonyi számában.)

Éjszaka

Álomtalan, hosszú, sötét éjszakákon
Forgolódom nehéz, égető párnákon.
Úttalan belső útaimon járok,
Fáradtan, Istenem, hozzád kiáltok.
Éveim, napjaim oly hiába fogynak,
Keserű könnyeim csak befelé folynak.
Ne hagyj magamra, egyetlen reményem,
Kérlek, ne hagyd, hogy kétségbeessem!

Valahol belül mind egyformák vagyunk,
Vacogó, félő kis ember-állatok,
Valahol belül fel sosem növünk,
Nyúlnak belőlünk kis gyermek-karok,
Kinyújtva keresik a kapaszkodót,
Egymáshoz tartozást, testmeleget...
Ne lennénk mindnyájan olyan vakok!
Csak látnánk az utat, mi egymáshoz vezet!

Ilyenkor éjszaka fokozottan érzem
Porszemnyi, kicsinyes, tehetetlen létem.
Rámzúdul félelmek feneketlen árja,
Nem látom, hol van a szenvedés határa.
Ekkor felidézem Jézus, szelíd arcod,
Végtelen türelmed, szerető jóságod,
S elcsitul a vihar, megnyugszik a lelkem -
Tebenned én mindig bizodalmat leltem!

(2005.)
(Megjelent a Harangszó 2006. decemberi számában.)

Szilánkok

Ajánlás:

Mióta csak az eszemet tudom,
Mióta magára ébredt szívem,
Gyötrődve, kételyek között
Téged kereslek, Istenem!

1.
Bolyongok némán, félszegen,
Felettem kéklik a téli hold,
Vakon kereslek, s esztelen,
Mint éjfélkor kísértő, balga holt;
A libbenő köd mögül néha
Felbukkan lelkem, s tétlenül
Nézem, hogy vergődik, sírva,
S szeretve, szeretetlenül.

(1962)

2.
Gyakran megkörnyékez egy lidérces álom:
Ítélőszék előtt a fejem lehajtom,
S számonkéred, Uram, a rám bízott kincset,
Amit én elástam - a tehetséget.

3.
Fehér varázslat szállt a világra:
váratlan tegnap eleredt a hó.
Pilinkézve, álmodón szitálta
a városra kincsét a nagy Alkotó.

Álmodj, öreg Föld! Álmodj magadra
gyémánttal hímzett menyasszony-ruhát!
Ne gondolj még a sárra, latyakra...
Álmodj, öreg szív... Álmodj csodát!

4.
Álmomban az éjjel
téged öleltelek remegve
és sírtunk mind a ketten.
Fogadtuk erősen:
együtt maradunk örökre!
És ekkor felébredtem.

5.
Míg tart az ifjúság, a szerelem:
vad elragadtatás, szelíd gyönyör -
később lesz szívet szorító félelem,
könnyes vágy, melynek kínja meggyötör. 

5.
Mert nincs béke nélküled, Szeretet,
Töltsd el megfáradt szívem.
Küzdött, kínlódott éppen eleget,
Tebenned, érzem, megpihen.

7.
Tudom, hogy van egy szikra bennem,
mely örök és Istentől ered,
s ez ott van minden testvéremben,
ki hordja az Ember nevet.

8.
Bevallom, néha már hazavágyom,
Ez a Föld nem az én világom.
Olyan esendő, kiszolgáltatott az Élet!
Itt az anyagban fázom, s félek.

A lélek itt magányos, árva,
Idő és tér börtönébe zárva...
Tágas és végtelen szellemvilágom -
Bevallom, néha már hazavágyom.

Sírfelirat:

Csak földi maradványai
nyugszanak itt e sírban,
lelke szabadon szárnyal már
egy másik, egy jobb világban.

(2002-2004.)

Ima elsőáldozásra

Köszönöm Jézus, hogy enyém lettél,
Hogy a szívembe beköltöztél!
Ne hagyj magamra hosszú utamon,
Legyél vigaszom, oltalmazóm!

Erősíts a gyengeségben,
Adj támaszt egyedüllétben,
Ne engedd soha el kezemet,
Fogadd el szerető szívemet!

(2006.)
(Megjelent a Harangszó 2006. pünkösdi számában.)

Az életen túl

Az életen túl, a halálon innen,
Túl depressziókon s szerelmeken,
Nem látom tisztán a leírt betűket,
Csak azt, hogy hol rontottam el az életem.

Nem hibáztatok senkit környezetemben,
Nem keresem már a bűnbakot.
Az édenből én zártam ki saját magam,
Nem lángpallossal űztek ki az angyalok.

Nem mondhatom, hogy nem fáj már semmi,
De döntésemért a felelősséget vállalom.
Amelyik virágot egykoron letéptem,
Azt kell szagolnom, most már jól tudom.

Arcom verítékével kerestem kenyerem,
S a munka megkeményítette a derekam.
Minden csepp könnyemtől én erősebb lettem,
S tudok már nevetni vidáman, boldogan.

Amíg keseregtem a sorsom felett,
Kaptam az Égtől sok csodát, kegyeket,
S szívemben, hol régen csak keserűség volt,
Lassanként kivirágzott a szeretet.

Az életen túl, s a halálon innen,
Túl depressziókon, szerelmeken,
Hálás szívemet Tenéked ajánlom,
Köszönöm mindazt, mit kaptam, Istenem!

(2005.)