Vallomás gyermekkoromról

Amikor a gyermekkoromra gondolok, elõször az édesapám jut eszembe. Orvos volt, de amint õ magát jellemezte: homo ludens, játékos ember. Nagyon szeretett játszani, velünk, gyerekekkel is, és elmaradhatatlanok voltak a vasárnap délutáni tarokk-csaták, amiket a barátaival vívott. Tõle tanultam meg gyermekfejjel tarokkozni, amit ma már sajnos idõ és partner hiányában nem gyakorolhatok. Nemcsak a játék, de az éneklés, a betû, a virágok és a természet szeretetét is belém ültette. Derûs volt, tele humorral és bölcsességgel, de volt egy másik oldala is: erkölcs és becsület dolgában nem ismert tréfát. Hazugságot, csalást még a játékban sem tûrt, sem kötelességmulasztást. Velünk, gyermekeivel szemben igen magasra tette a mércét. Ha kicsit is letértünk a helyes útról, szembetaláltuk magunkat szigorával. Büntetni is tudott, és elvárta, hogy beismerjük és jóvátegyük hibánkat. Haragja amilyen gyorsan jött, úgy el is múlt, és olyan jó volt sütkérezni a szeretetében!

Vasárnaponként két testvéremmel együtt õ vitt el a templomba, a déli "szagos misére". Nem volt közel a templom, jó húszperces út, de a jóízû beszélgetések közben rövidnek tûnt. Mise után nem siettünk, kicsit elálldogáltunk a templom elõtt, hogy az ismerõsöket üdvözöljük, pár szót válthassunk velük. (Az ötvenes, hatvanas években apám ezt szinte tüntetõen tette, rá is sütötték a klerikális jelzõt.)

Utána két úton mehettünk haza: a fõutca felé, ahol fagylaltozhattunk Pívánál, vagy a temetõ felé, hogy letegyünk egy kis csokrot nagyszüleink sírjára.

Édesanyám a kora reggeli misére járt, hogy a délelõttöt a vasárnapi ebéd elkészítésének és az elmaradhatatlan "kõttes" megsütésének szentelhesse. Mire hazaértünk, már várt az ünnepi terített asztal, amit mindig sokan ültünk körül (velünk étkezett három nagynénim és az unokahúgom, Enikõ is.)

És az ünnepeink!... Legjobban a karácsonyt szerettem. Már hetekkel elõtte faggattam apámat, hányat kell még aludni, hogy jöjjön a Jézuska? Mert hittem, és sokáig hinni akartam, hogy valóban a Kisjézus varázsolja oda ajándékait... Csak sejtettük, hogy a hálószobai sifon tetején egyre magasodó csomagok halmazának valami köze van a karácsony közeledtéhez.

Végre felvirradt a nap! Mama már napok óta sütött-fõzött, amiben én örömmel segédkeztem. A délutánt mi, gyerekek a közelben lakó unokahugoméknál töltöttük, a jó melegre befûtött mosókonyhában, ahol Rózsi nagynénim volt velünk. Az asztalt körülülve rajzoltunk, karácsonyi történeteket meséltünk, és meresztgettük szemünket a korán bealkonyult estébe, nem látjuk-e a röpködõ kis angyalkákat? Végre jelentette Enikõ anyukája, hogy hozzájuk már megjött a Jézuska! Rohantunk a gangon fel a szobába, ahová a "Mennybõl az angyal" eléneklése után bemehettünk. Itt megcsodáltuk a komódon álló kecses karácsonyfát, az alatta megbújó kis betlehemmel, örvendeztünk az itt kapott ajándékoknak, majd mindnyájan átvonultunk hozzánk. Ekkorra már az egész házat belengte a frissen sült kalács és a fenyõ illata. A férfiszoba bezárt ajtaja titkokat sejtetett. Letérdeltünk imádkozni, majd itt is elénekeltük a karácsonyi énekeket. Bentrõl csengettyû szólt, és feltárult az ajtó. Mindnyájunkat lenyûgözött a plafonig érõ, fényárban úszó karácsonyfa látványa. Késõbb megtudtam, hogy a fa kiválasztása és feldíszítése minden évben édesapám privilégiuma volt.

Nem gyõztünk betelni az ajándékokkal és mindennek úgy tudtunk örülni! A hagyományos karácsonyi vacsora után (borsodó kaláccsal, rántott hal, bobájka) elõkerült valami társasjáték, lehetõleg az újak közül, hogy ébrentartson, mert legnagyobb vágyunk az volt, hogy elmehessünk az éjféli misére. Még most is elõttem van a havas út, és a sötéten felmagasodó Mindszenti templom két tornya közt a kéken világító hold... És bent a templomban újra meg újra elbûvölt a megunhatatlan betlehemi történet, és a felcsendülõ szebbnél-szebb karácsonyi énekek áhitata...

Nálunk a karácsony nem kétnapos szeretetünnep volt. Kitartott egy egész évig.

Késõbb, amikor az én három gyermekem, majd az unokáim szemében láttam tükrözõdni a karácsonyi gyertyák fényét, mindig feltettem magamnak a kérdést: tudtam-e, tudok-e olyan lelki élményt nyújtani nekik, mint amilyet én kaptam gyermekkoromban?

Errõl õket kellene megkérdezni...

Kelt 2000. október 20-án, édesapám 94. születésnapján, amikor õ 20 éve már fizikailag nincs közöttünk.

(Megjelent: 2000. Karácsony)