Vallomás gyermekkoromról

Amikor a gyermekkoromra gondolok, először az édesapám jut eszembe. Orvos volt, de amint ő magát jellemezte: homo ludens, játékos ember. Nagyon szeretett játszani, velünk, gyerekekkel is, és elmaradhatatlanok voltak a vasárnap délutáni tarokk-csaták, amiket a barátaival vívott. Tőle tanultam meg gyermekfejjel tarokkozni, amit ma már sajnos idő és partner hiányában nem gyakorolhatok. Nemcsak a játék, de az éneklés, a betű, a virágok és a természet szeretetét is belém ültette. Derűs volt, tele humorral és bölcsességgel, de volt egy másik oldala is: erkölcs és becsület dolgában nem ismert tréfát. Hazugságot, csalást még a játékban sem tűrt, sem kötelességmulasztást. Velünk, gyermekeivel szemben igen magasra tette a mércét. Ha kicsit is letértünk a helyes útról, szembetaláltuk magunkat szigorával. Büntetni is tudott, és elvárta, hogy beismerjük és jóvátegyük hibánkat. Haragja amilyen gyorsan jött, úgy el is múlt, és olyan jó volt sütkérezni a szeretetében!

Vasárnaponként két testvéremmel együtt ő vitt el a templomba, a déli "szagos misére". Nem volt közel a templom, jó húszperces út, de a jóízű beszélgetések közben rövidnek tűnt. Mise után nem siettünk, kicsit elálldogáltunk a templom előtt, hogy az ismerősöket üdvözöljük, pár szót válthassunk velük. (Az ötvenes, hatvanas években apám ezt szinte tüntetően tette, rá is sütötték a klerikális jelzőt.)

Utána két úton mehettünk haza: a főutca felé, ahol fagylaltozhattunk Pívánál, vagy a temető felé, hogy letegyünk egy kis csokrot nagyszüleink sírjára.

Édesanyám a kora reggeli misére járt, hogy a délelőttöt a vasárnapi ebéd elkészítésének és az elmaradhatatlan "kőttes" megsütésének szentelhesse. Mire hazaértünk, már várt az ünnepi terített asztal, amit mindig sokan ültünk körül (velünk étkezett három nagynénim és az unokahúgom, Enikő is.)

És az ünnepeink!... Legjobban a karácsonyt szerettem. Már hetekkel előtte faggattam apámat, hányat kell még aludni, hogy jöjjön a Jézuska? Mert hittem, és sokáig hinni akartam, hogy valóban a Kisjézus varázsolja oda ajándékait... Csak sejtettük, hogy a hálószobai sifon tetején egyre magasodó csomagok halmazának valami köze van a karácsony közeledtéhez.

Végre felvirradt a nap! Mama már napok óta sütött-főzött, amiben én örömmel segédkeztem. A délutánt mi, gyerekek a közelben lakó unokahugoméknál töltöttük, a jó melegre befűtött mosókonyhában, ahol Rózsi nagynénim volt velünk. Az asztalt körülülve rajzoltunk, karácsonyi történeteket meséltünk, és meresztgettük szemünket a korán bealkonyult estébe, nem látjuk-e a röpködő kis angyalkákat? Végre jelentette Enikő anyukája, hogy hozzájuk már megjött a Jézuska! Rohantunk a gangon fel a szobába, ahová a "Mennyből az angyal" eléneklése után bemehettünk. Itt megcsodáltuk a komódon álló kecses karácsonyfát, az alatta megbújó kis betlehemmel, örvendeztünk az itt kapott ajándékoknak, majd mindnyájan átvonultunk hozzánk. Ekkorra már az egész házat belengte a frissen sült kalács és a fenyő illata. A férfiszoba bezárt ajtaja titkokat sejtetett. Letérdeltünk imádkozni, majd itt is elénekeltük a karácsonyi énekeket. Bentről csengettyű szólt, és feltárult az ajtó. Mindnyájunkat lenyűgözött a plafonig érő, fényárban úszó karácsonyfa látványa. Később megtudtam, hogy a fa kiválasztása és feldíszítése minden évben édesapám privilégiuma volt.

Nem győztünk betelni az ajándékokkal és mindennek úgy tudtunk örülni! A hagyományos karácsonyi vacsora után (borsodó kaláccsal, rántott hal, bobájka) előkerült valami társasjáték, lehetőleg az újak közül, hogy ébrentartson, mert legnagyobb vágyunk az volt, hogy elmehessünk az éjféli misére. Még most is előttem van a havas út, és a sötéten felmagasodó Mindszenti templom két tornya közt a kéken világító hold... És bent a templomban újra meg újra elbűvölt a megunhatatlan betlehemi történet, és a felcsendülő szebbnél-szebb karácsonyi énekek áhitata...

Nálunk a karácsony nem kétnapos szeretetünnep volt. Kitartott egy egész évig.

Később, amikor az én három gyermekem, majd az unokáim szemében láttam tükröződni a karácsonyi gyertyák fényét, mindig feltettem magamnak a kérdést: tudtam-e, tudok-e olyan lelki élményt nyújtani nekik, mint amilyet én kaptam gyermekkoromban?

Erről őket kellene megkérdezni...

Kelt 2000. október 20-án, édesapám 94. születésnapján, amikor ő 20 éve már fizikailag nincs közöttünk.

(Megjelent: 2000. Karácsony)