Liliom és rózsa
November hónapban két Árpád-házi szentet is ünnepelünk: 5-én Szent Imrét, 19-én pedig Szent Erzsébetet.
Mindig megdöbbent az a tény, hogy egy család, ráadásul királyi család, tíznél is több szentet és boldogot tud felmutatni. El kell gondolkoznom, vajon genetikus hajlam mûködött közre ebben, vagy a korszellem? Vagy talán a nevelés volt ilyen hatással ezekre a királyi gyermekekre? Szent Imre is, Szent Erzsébet is mindössze 24 évet élt. Születésük és haláluk között kereken 200 év telt el. Bár természetük, neveltetésük és sorsuk sokban különbözött, hasonlóvá tette õket mélységes Isten-hitük, vonzódásuk a misztikumhoz és az aszkézishez.
Imre elsõ királyunknak, Szent Istvánnak és Boldog Gizellának a fia, akit német nagybátyja, a késõbb szintén szentté avatott Henrik császár nevére kereszteltek. (A magyar Imre név a német Henrik átvétele.) A királyi párnak több gyermeke is született, de a felnõtt kort egyedül Imre érte meg, aki feltehetõen 1007-ben született, és az esztergomi királyi udvarban nõtt fel. A kis herceg elsõ nevelõi a szülei voltak, akik igyekeztek számára a leggondosabb nevelést biztosítani.
István szenvedélyesen szerette fiát, nevét nap nap után belefoglalta imáiba. Az Imre fiához intézett "Intelmek" bevezetõjében olvashatjuk e sorokat: "Gyermek vagy, sok nagy gazdagságoknak közötte élõ kis cselédkém, ápolva és nevelve minden szép gyönyörûségekben, nem volt részed hadbaindulásoknak semmiféle fáradalmaiban, és a különféle nemzetek támadásaiban, mikben én már majd egész életemet töltöttem. Immár itt az idõ, mikor neked is nem kell mindig lágy párnák között élned, melyek téged puhává és kényessé tesznek, mi is a férfiasság eltékozlása... De néha vesszõ és keménység adassék neked, hogy elmédet figyelmessé tegye azokra, melyeket neked meghagyok..."
Látjuk tehát, hogy István király milyen elvek szerint nevelte fiát: a szeretõ gondoskodás mellett a vesszõt, a szigort is fontosnak tartja.
Szintén István írja fiának az alábbi tanácsot: "Mindenekelõtt meghagyom, javallom neked drága fiam, hogy ha a királyi koronát megbecsülni kívánod, az apostoli és katolikus hitet oly nagy szorgalommal és vigyázattal megtartsad, hogy mind a neked alávetetteknek példája légy..."
Szent Imre legendáját az Érdy-kódexben olvashatjuk. Jámborságával már gyermekkorában kitûnt. Királyi atyjával egyszer Szent Márton hegyére ment a bencés monostorba, ahol a szerzetesek illõ tisztelettel fogadták õket.
Nagy változás állt be Imre herceg nevelésében, amikor 1015-ben Gellért,a késõbbi szent bencés szerzetes Pannóniába érkezett, útban a Szentföldre. István király azonnal meglátta benne a kiváló nevelõt, és itt marasztalta Imre herceg nevelõjeként: hét évig tanult kiváló mesterétõl, és olyan ifjú vált belõle, akit szeretett az Isten, és tiszteltek az emberek. Igazi trónörökössé nevelõdött.
Sík Sándor jellemzése szerint: "Szent Imre kétségtelenül erõteljes, férfias jelenség volt. Kétféle vér egyesült ereiben: apai és anyai öröksége kétféle, de édestestvér mindkettõ. Mindkettõ a hõsiességnek, a hivatásnak, a heroizmusnak a hagyománya. Az apai vér, mely ereiben csörgedezett, Árpád vére... Nem lehet kétséges, hogy az uralkodó, hadvezér, diplomata Szent István az õ trónusának várományosát is uralkodónak, diplomatának nevelte. A másik hagyományt az anyatejjel szívta magába: anyja, Gizella, maga a szent életû Boldog, a regensburgi udvar szent levegõjébõl jön."
Apja politikai terveinek engedve, megnõsült és életformájában nem vonta ki magát egy királyi herceg szokott életkereteibõl. De valószínû, hogy ezt a fajta világias életet csak rákényszerített teherként, engedelmességbõl viselte. Igazi hajlamai azokhoz az aszkétikus lelkigyakorlatokhoz vonzották, amelyeket apja már kora gyermekségében, "a fal hasadékán át" figyelt meg titokban: a két gyertya fénye mellett virrasztásaihoz, imáihoz és zsoltármondásaihoz.
1031-ben az egész Európa által tisztelt, magyar Árpád-házi király koronázásra készült, hogy egyetlen fia, Imre herceg trónutódlásával biztosítsa Magyarország jövõjét. Ekkor következett be az a tragédia, amely nemcsak Imre családját, de az egész országot megrázta. Imre szenvedélyes vadász volt, és akkoriban a hercegek fõ vadászterülete a bihari Igfon erdõ volt. 1031. szeptember 2-án egy vadkan megsebesítette a herceget, aki belehalt sérüléseibe. Az idõsödõ király összeroppant a fájdalom súlya alatt.
Imre halála után feleségének vallomásából derült ki a titok, hogy utódokat akkor sem hagyott volna hátra, ha tovább él. Szerzetesélethez illõ tisztasági fogadalmát ugyanis a házasságban is fenntartotta. Tisztasága, engedelmessége, bátorsága, férfias hazafiassága, hazaszeretete, hitének gyakorlása ritka személyiségre utal.
200 évvel késõbb, 1207-ben született Erzsébet, aki II. András király és meráni Gertrúd öt gyermeke sorában a középsõ helyet foglalta el. Sárospatakon látta meg a napvilágot, és Budán keresztelték meg nagy ünnepélyességgel. Mindössze 4 évet élt Magyarországon. Élete elsõ négy évérõl csak a legendás elemeket ismerjük:"Mikoron esze kezdött növekedni, olly nagy malasztot ada neki az Úr Isten, hogy mindenek csodálkoznak vala rajta. Mert láttyák vala, miképpen gyorsan fut, siet az szent egyházhoz, melly ájtatosan hall misét, melly nagy gondot visel az szegényekrõl" - írja az Érdy-kódex.
Gyermekkoráról Puskely Mária az alábbiakat írja:
A kor szokása szerint szülei igen korán döntöttek sorsáról. 1211-ben megjelent a királyi udvarban I. Hermann thüringiai õrgróf leánykérõ küldöttsége, Walther von Vargila lovag vezetésével. Az õrgróf Hermann fia számára kérte meg Erzsébet királykisasszony kezét. küldöttséget a királyi pár Pozsonyban fogadta. Több napos ünnepséget, lovagi tornákat rendeztek számukra. A kis Erzsébet mit sem tudott az életét eldöntõ beszélgetésekrõl. Megcsodálta a különleges ruhába öltözött lovagokat, akiknek beszédébõl nem értett egy árva szót sem. Legszívesebben anyja vagy apja kezét fogta, amikor éppen õt is behívták, aztán az õ biztonságot sugárzó közelségükbõl méregette a rá-rámosolygó különös idegeneket. égül is létrejött a megegyezés, megkezdõdtek az úti elõkészületek. Gertrúd királyné királyi bõkezûséggel állította össze a kis Erzsébet útipoggyászát, férje és a kincstárnok pedig az alig ötéves menyasszony nászajándékát. Szolgák hada készítette, csomagolta az arany és ezüst serlegeket, kelyheket, diadémokat, fejdíszeket, koronákat, gyûrûket, nyakékeket, násfákat, a hímzett, aranysujtásos, gyöngyökkel kivarrt selyem- és brokátruhákat, a legfinomabb bõrbõl szabott kis cipellõket, prémeket, szõnyegeket, asztalnemût, Erzsébet színezüstbõl készült kis fürdõkádját. A királyi pár mindehhez 1000 aranyat is mellékelt azzal az ígérettel, hogy a hozomány többi részét késõbb utánuk küldik. Erzsébetet természetesen játszótársak, udvarhölgyek, dajkák, szolgálók, nemes lovagok egész hada kísérte.
A búcsúzás fájó volt. Erzsébet nem sokat értett az egész készülõdésbõl. Csak akkor sírt fel, amikor anyja a szokottnál erõsebben magához szorította és átadta von Vargila lovagnak. Hermann õrgróf és Zsófia Eisenachban fogadták a királyi gyermeket. Velük tartott az éppen kamaszkorba lépõ Hermann, a võlegény is. A két gyermek idegenkedve nézett egymásra. Erzsébet túl kicsi ahhoz, hogy vadászni mehessen vele, - gondolta Hermann. Vajon szeret-e ez a nagy fiú virágot szedni és pörgettyût forgatni? - kérdezte magában Erzsébet. A riadt szemû kislányt Zsófia vette ölébe és anyás mozdulatokkal elringatta. Másnap indultak tovább Wartburgba, ahol megtartották az ünnepélyes eljegyzést.
A mindig hangos, vendégjárta udvarban az õrgróf felesége, Wittelsbach Zsófia képviselte a vallásos hit szellemét, ugyanakkor következetes akarattal alakította fiai jövõjét. Az õrgróf gyermekei és Erzsébet életét a játék és a tanulás töltötte ki. Hermann õrgróf méltó nevelést akart biztosítani az élénk szellemû magyar királyleánynak. Erzsébet így bizonyára megtanult nemcsak írni, olvasni, hanem megismerkedett a kor lírájával, az Európa sorsát irányító királyi, fejedelmi családok történetével, bepillantást nyert a mûvészetbe, talán a latin nyelv elemeit is elsajátította. Vallásos nevelésérõl a magyar és német udvari papok, valamint a gyermekei nevelésére felügyelõ Zsófia gondoskodott.
A feljegyzések szerint Erzsébet játékos gyermek volt. Hamar megtanult és igen szeretett lovagolni, szívesen részt vett mindenféle akkoriban szokásos társasjátékban. Kecsesen táncolt, kedves, meleg hangon énekelt. De értelme nyiladozásától kezdve szeretett imádkozni is, hosszabb-rövidebb ideig a templomban tartózkodni. Szerette játszótársait is bevezetni a homályos várkápolnába. A vár körül mindig megjelenõ koldusok szíves barátra találtak a magyar kislányban. Zsófia is jó néven vette, hogy Erzsébet nagylelkûen adakozott, de szigorúan megrótta ""rohangálásai, szertelen jókedve, hangos kacagása miatt.
1213-ban iszonyú csapás érte a kislányt. Zsófia ugyan csak annyit közölt vele, hogy édesanyja meghalt, de a hét éves Erzsébet álmában véresen összekaszabolt anyját látta, aki könyörögve kérte közbenjáró imáját, hogy megszabaduljon embertelen kínjaitól. Erzsébet zokogva, jajongva imádkozott anyjáért. Egy újabb álom vigasztalta meg, amelyben szenvedésétõl megszabadult anyja megköszönte imáit. Erzsébet csak jóval késõbb tudta meg, mi történt a pilisi erdõben. Akkor már a gyilkosokért imádkozott összetört szívvel. De már most is megsokszorozta apró áldozatait, hosszabban imádkozott, szívesebben idõzött a Megfeszített elõtt. Ami még feltûnõbb volt: egyszerû ruhába akart öltözködni, jobban kereste a szegények társaságát.
Anyja tragikus halála után három évre, 1216-ban Erzsébet elvesztette võlegényét, a 19. évébe lépõ Hermannt is. A kilenc éves magyar leány jövõje hirtelen bizonytalanná vált. Erzsébetet Hermann számára kérték meg; most mit csináljanak vele? Hazaküldjék? De akkor vissza kellene származtatni a hozományt, amelybõl már nem sok maradt. Itt maradjon? De minek? Kolostorba küldjék? De akkor hogyan számolnak el vele a magyar királynak?
Magyarország elszegényedett, anarchia dúlta. Erzsébet csak azt érezte, hogy körülötte fagyos lett a légkör, hogy akik eddig szerették, most ingerült szavakkal utasítják rendre. Nem mondta ki, de megsejtette, hogy az események összejátszása folytán felesleges, kényelmetlen lény lett a wartburgi várban.
A serdülõévek küszöbén egyedül Istenre számíthatott, és ezt jól tudta. Megsokszorozta imáit, szorongásai közepette a Keresztrefeszítettõl kért erõt. Hallgataggá vált, és még feltûnõbb szeretettel kereste a szegények társaságát. Nem leereszkedett hozzájuk, hanem magát is szegénynek tartotta. Egy volt közülük, még ha díszesebb ruhát viselt is. Ez a lelkület késztette arra, hogy egy vasárnap, amikor az õrgrófi család körében részt vett Eisenachban a szentmisén, az Oltáriszentség elõtt levegye fejérõl a koronát. Nem akart arany fejéket viselni, amikor Megváltója töviskoronát hord.
Egy valaki csendes vonzalma vigasztalta csak, Lajosé, aki Hermann bátyja halála után az õrgrófság örököse lett. Az Erzsébetnél hét évvel idõsebb Lajosban lassan megérlelõdött az elhatározás: nem engedi, hogy a magyar királyleányt hazaküldjék, de azt sem, hogy Erzsébet apáca legyen. Feleségül veszi. A koraérett Erzsébetben viszonzásra talált Lajos mély vonzalma. Az együtt töltött gyermekévek szokása szerint továbbra is kedves bátyámnak és kedves húgomnak szólították egymást, de már szerelmesként tekintettek egymásra. Gyakran együtt jártak lovagolni - ilyenkor Erzsébet versenyt száguldott a lovagokkal -, az udvari összejöveteleken együtt táncoltak, úgy intézték mindig, hogy egymás mellé kerüljenek. Ha az õrgróf távol volt, Erzsébet alig tudta türtõztetni türelmetlenségét. Egy gyermek és egy fiatal szerelmes öröme keveredett benne, amikor "bátyja" végre visszatért. A magyar királylány mindössze 14 éves volt, mikor Thüringiai Lajos felesége lett.
A vele ellenségesen érzõ német környezetben férje õszintén szerette és megvédte. Végre boldog idõszak következett Erzsébet életében, annál is inkább, mert szeretõ férje, látva Erzsébet nagy hitét, gyakran együtt imádkozott vele. Csak mikor észrevette, hogy felesége milyen szenvedéseknek teszi ki magát, akkor kérlelte, hogy legyen tekintettel egészségére és születendõ gyermekeikre.
Erzsébet alig húsz éves, amikor hõn szeretett férje, egy rövid, de súlyos betegségben a Szent Földön meghal. Jóllehet öccse, Henrik fogadalmat tesz Lajos elutazása elõtt, hogy óvja, védi a feleségét és gyermekeit, mégis kiûzi Erzsébetet nemcsak a várból, hanem még Thüringiából is, a gyermekeitõl elszakítva, élelem és minden megélhetési lehetõség nélkül. Így, hogy meg ne fagyjon, Erzsébet egy disznóólban húzza meg magát éjjelre. Ekkor sem magát félti, hanem fia számára akarja biztosítani az édesapja hatalmát. Rettenetes idõk következnek, míg Magyarországon is hírét veszik és Henriket nemcsak a magyarok, de a pápa és a császár is felelõsségre vonják. Így kénytelen elõbb kiadni a gyerekeket, sõt legnagyobb fiút visszahelyezik jogaiba. Majd engedélyezik, hogy Erzsébet Marburgba költözzön és kiadnak számára annyi vagyont, hogy elkezdheti a templom bõvítését, és ispotályt építhet a templom mellé. A pápa engedélyezi, hogy Konrád, a korábbi gyóntatója is mellette legyen. Erzsébet életével teljesen elégedett, hiszen mindent elért, amiért harcolt. Egyre jobban sanyargatja magát, elviselhetetlen terheket vállal magára a kórházban a szegények istápolásában. Csak úgy tudja elviselni az emberi szenvedéseket, hogy minden betegben Krisztust látja. Súlyosan megfázik, és négy napi szenvedés után 1231. november 19-én , huszonnégy éves korában, Marburgban meghal.
Jellemét a kor szelleme is formálta, de már születésétõl benne volt egy bizonyos hajlam magva, amellyel mindent tûrt, mindent elszenvedett, és legendája szerint könnyen, boldogan halt meg.
A "liliomos királyfi" és a rózsákkal ábrázolt királylány megindító sorsa, jellemük szépsége és érettsége, tiszta hite méltó példakép minden ma élõ fiatal számára.
Megjelent a Harangszó 2009. Teréz napi számában.