Büszkeségünk, a vegyeskar
Nemrégiben a gyerekkori naplóm lapozgatva, egy bejegyzés ragadta meg a figyelmemet. Budapesten nyaraltunk, szálláshelyünk a várban volt, és vasárnap lévén, a Mátyás templomba mentünk misét hallgatni. Így írtam errõl: "11-kor voltunk a koronázási templomban misén. Szívbemarkolóan gyönyörû mise volt, álomszép zenekarral, szólistával és kórussal. A templom is lenyûgözõ, remek akusztikával. Az itt lakók nem is tudják, milyen szerencsések, hogy minden héten ilyen élményben lehet részük." Akkoriban arról ábrándoztam, hogy egyszer talán én is énekelhetek egy ilyen templomi kórusban.
Fél évszázadnak kellett eltelnie, mire ez az álmom megvalósult. Itt a gyönyörû templom, csodálatos az akusztika, megalakult a kórus, amelyben szebbnél szebb kórusmûveket énekelhetünk, és vannak jó hangú szólistáink is.
Még a kilencvenes évek elején megkíséreltem egy templomi énekkart összehozni, de ez akkor nem sikerült. Úgy tartották a hívek, és az akkori kántorunk, hogy népénekeket kell énekelni, amelyeket mindenki ismer. Akkor valóban nem voltak meg hozzá a feltételek. Ezért vállalkoztam arra, hogy a református kórusban fogok énekelni, hiszen azzal is Istent szolgálom. Az élmény, hogy megszólaltathatjuk nagy zeneszerzõk többszólamú egyházi mûveit, boldoggá tett. A kórus pedig szeretetteli közösséggé kovácsolódott, ahová több, mint 10 éven át jól esett tartozni.
2007-ben azonban új katolikus templomot szenteltek Kazincbarcikán. Új kántorunk, Kálmán András örömmel vállalkozott egy vegyeskar betanítására, vezetésére. Toborzásunk eredményeképp létrejött egy kórus, melynek felállásakor az volt a hivatása, hogy a templomszentelés ünnepét még szebbé és emlékezetesebbé tegye. A bemutatkozás remekül sikerült, számtalan elismerést, dicséretet kaptunk. Így aztán nem oszlott fel az alkalmi együttes, hanem továbbra is együtt maradt. Bár néhányan kimaradtak azóta, de jöttek helyette újak, jó hallású és hangú, énekelni szeretõ emberek. Két és fél év alatt közel ötven mûvet szólaltattunk meg különbözõ alkalmakkor. Vannak közte Kodály Zoltán, Halmos László, Josquin des Prés, Dvoøák, Bárdos Lajos, Ottó Fischer, Farkas Ferenc, Menegali, Praetorius, Bach kórusmûvek, gregorián és ortodox dallamok. Voltak koncertjeink, részt vettünk tavaly a városi dalostalálkozón, és legfõképp ünnepeinket tettük szebbé, változatosabbá. Minden alkalommal méltó elismerésben volt részünk. Úgy tudom, Kazincbarcikán mi vagyunk az egyetlen vegyeskar, ami azt jelenti, hogy férfi és nõi szólamok is vannak benne. De valóban vegyes az összetétele, mert vannak benne fiatalok és idõsek, dolgozók és nyugdíjasok, egyedülállók és családosok, mindenkit befogad a kórus, aki tud és szeret énekelni, és hajlandó vállalni a próbákkal járó fáradságot.
Mert bizony ahhoz, hogy a végeredmény szép legyen, sok-sok áldozatos munkára van szükség. Már az idõpont kijelölése sem könnyû feladat, hogy mindenkinek megfeleljen. És itt van a helyszín kérdése. Az új templomban sok helyiség van, de ha próbálunk, és kieresztjük a hangunkat, az bizony lehallatszik. Igaz, mindig hétköznap tartjuk a próbát, de akkor is vannak csendben imádkozni vágyó hívek a szentmisék elõtt. Ebbõl adódott a problémánk. Néhány alkalommal, amikor a görög katolikus templom búcsúünnepi koncertjére készültünk, együtt kellett próbálnunk az orgonával. A próba elhúzódott, az imacsoportok már gyülekeztek. Sajnos, nem sok megértésre talált kórusunk, sõt, heves támadásokat kellett elviselnünk. Pedig mi ugyanazért énekelünk, amiért õk imádkoznak, s mint tudjuk, aki Isten dicsõségére énekel, kétszeresen imádkozik!
Ezúton kérem az imacsoportok türelmét és megértését, talán, ha a mi áldozatvállalásunkat látják, õk is képesek lesznek egy kis áldozatot hozni. Mert nemcsak egyházközségünknek, hanem egész városunknak büszkesége lehet vegyeskarunk, a Szent Család kórus.
Megjelent a Harangszó 2009. Teréz napi számában.