Mikulás
(december 6.)
"Hol volt, hol nem volt, élt egyszer, azaz hogy ma is él egy jóságos szent püspök, úgy hívják, hogy Mikulás, magyarul Szent Miklós. Õ úgy szereti a jó gyerekeket, hogy a névnapja alkalmából mindegyiknek édességeket hoz, ha kiteszi a cipõjét az ablakba. Onnan tudja, hogy jó gyerek van a házban, hogy szépen ki van tisztítva a cipõ. De azt minden gyereknek magának kell ám kitisztítani! A rossz gyerek szenet, vagy hagymát kap bele. Sõt! A Mikulásnak vannak segítõi is, a krampuszok, akik szükség esetén virgáccsal meg is fenyítik a rossz gyerekeket!" - így szólt valahogy a mese, amit kisgyerek koromban nekem és testvéreimnek a Mikulásról mondtak a szüleim. Nyomatékul évrõl évre személyesen is megjelent a Mikulás bácsi, vatta-szakállasan, piros palástban és piros süveggel a fején.
Legelsõ Mikulás emlékem is arról szól, hogy becsõdült a szobába egy csomó fekete ruhás krampusz, ijesztõ szarvakkal és farokkal, én pedig sikítva menekültem a hálószobába, és bújtam az ágy alá elõlük. Ekkor még nagyon kicsi voltam, de az emlék kitörölhetetlen nyomot hagyott bennem. A késõbbi évek Mikulásai már sokkal szelídebbek voltak. Volt olyan, aki hosszú versben sorolta a "bûneinket" egy leporellóról, és volt olyan, aki levizsgáztatott imádkozásból. Testvéreimmel ilyenkor megszeppenten viselkedtünk, de nagyobbacska korunkban már utána hosszan találgattuk, elemeztük, kit ismertünk fel az éppen soron lévõ Mikulásban. Az ünnepi hangulat fokozásához mindig hozzátartozott a cipõpucolás. Persze már hetekkel elõbb ott lebegett felettünk, mint Damoklész kardja, hogy ha rosszak leszünk, nem hoz semmit, sõt, még el is veret a krampuszaival... Végül azonban mégis tele lett a cipõnk finomságokkal, amit beosztással hetekig lehetett nassolgatni.
Közben élt a másik mese is - többnyire az iskolában - a jóságos Télapóról, aki északról jön rénszarvas-húzta szánon, és puttonya tele van édességgel. Ha megrázza fehér szakállát, itt a földön elered a hó... Hozzánk ugyan mindig a Mikulás jött, de nem volt semmi kifogásom Télapó ellen sem. Jöjjön, ha akar... Persze sejtettem, hogy a tél nélküle is megérkezik.
A kedves mese alapját, azóta már tudom, Szent Miklós legendája képezte. Miklós püspökrõl az interneten Farkas Imre az alábbiakat jegyezte le:
"Krisztus után 245-ben Kis-Ázsia-i Anatóliában, Patara városában született, egy gazdag család gyermekeként. Már gyermekkorában is történtek vele csodák. Alig kezdte el iskoláit, mikor Patara városában nagy járvány tört ki, és mint kisgyermek, árvaságra jutott. Ezért a szüleitõl örökölt hatalmas vagyonával Patara érsekéhez, (aki apja testvére volt,) a város kolostorába költözött. Az Õ felügyelete mellett nevelkedett, s gyermekévei alatt megszerette a kolostori életet, majd iskoláinak befejeztével a papi hivatást választotta. Életét az emberiségnek és a gyerekek tanítására szentelte. Bárki kérte, mindig segített. Emberszeretete, segítõkészségének híre messze földre eljutott. Az emberek kezdték imáikba foglalni a nevét. 270-ben Jeruzsálembe tartó zarándokúton történtek miatt a tengerészek védõszentjévé vált! Zarándok útról visszafelé, betért imádkozni Anatólia fõvárosába, Myra városba, ahol legendás körülmények között püspökké választották.
52 évig volt püspök. Évek alatt a szeretete, a gyerekekkel, emberekkel való törõdése miatt annyira megszerették, hogy nem csak püspöküknek, de még vezetõjüknek is tartották. Vagyonát a gyerekek és az emberek megsegítésére fordította.
Minden este órákig sétált a városka utcáin, beszélgetett az emberekkel, figyelt a gondjaikra. Így történt a legendáját alkotó eset is, ami valójában megtörtént:
A kolostor szomszédságában élt egy elszegényedett nemes ember, aki úgy elnyomorodott, hogy betevõ falatra is alig jutott. Három férjhez menés elõtt álló lánya azon vitatkozott egy este, hogy melyikük adja el magát rabszolgának, hogy tudjon segíteni a családon, és hogy a másik kettõ férjhez tudjon menni. Ekkor ért a nyitott ablak alá Miklós püspök, és meghallotta az alkut. Visszasietett a templomba, egy marék aranyat kötött keszkenõbe, és bedobta az ablakon. A lányok azt hitték csoda történt. Majd egy év múlva ugyanebben az idõben még egy keszkenõ aranyat dobott be a második lánynak. Kisiettek, mert lépteket hallottak az ablak alól, s akkor látták, hogy egy piros ruhás öregember siet el a sötétben. Harmadik évben ezen a napon nagyon hideg volt, és bepalánkolva találta az ablakot. Ekkor felmászott a sziklaoldalban épült ház tetejére, és a nyitott tûzhely kéményén dobta be az aranyat. A legkisebb lány éppen ekkor tette harisnyáját a kandalló szerû tûzhelybe száradni, és az pont bele esett. Az ismeretlen jótevõrõl kezdték azt hinni, mivel mindig ilyenkor télen történtek ezek a csodák, hogy maga a Tél-Apó jön el ezekkel az ajándékokkal a hóborította Taurus hegyrõl. Az idõ folyamán mégis kitudódott a titok, hogy a jótevõ maga Miklós püspök. Ugyanis a legkisebb lánynak bedobott aranyban volt egy olyan darab, amit a helyi aranykereskedõ elõzõleg adományozott Miklós püspöknek egy szerencsés üzletet követõen. Ezt felismerve, már mindenki tudta, hogy ki a titokzatos segítõ! De kiderült ez abból is, hogy december 5-én, a névnapja elõestéjén a hideg idõ beköszöntével rendszeresen megajándékozta a gyerekeket mindenféle édességgel."
Szent Miklós püspök nem egy mesefigura, hanem valódi történelmi személy volt. A nép mélyen szívébe zárta, és legendás jóságát az évszázadok során kiszínezte. Számtalan legenda fûzõdik még nevéhez, de talán ez a legkedvesebb. Várjuk tehát mi is nyitott szívvel, és reméljük, elhozza nekünk pártfogó szeretetét.
(Megjelent a Harangszó 2008. karácsonyi számában)