Gyertyaszentelõ

A katolikus naptár szerint 40 nappal Karácsony után, február 2-án Gyertyaszentelõ Boldogasszonyt ünnepeljük. Ez a nap is egyike azon jeles napjainknak, amelyhez népi babonáink idõjárási jóslatokat fûznek.

Jókai Mór írta le azt a népi hiedelmet, hogy ezen a napon a medve kijön a barlangjából, körülnéz, és ha meglátja az árnyékát, visszabújik. Ha ellenben nem látja, mert borús az ég, legyen bármilyen zord az idõ, kint marad, mert tudja: hamarosan itt a tavasz. Gyermekkorom óta ezen a napon mi is kíváncsian vizsgálódtunk, vajon mit tenne a medve, mire számíthatunk, meddig tart még a tél?

Templomainkban ezen a napon a kisded Jézus bemutatására emlékezünk. A Biblia így írja le ezt az eseményt:

"Amikor elteltek a Mózes törvényében megszabott tisztulás napjai, felvitték Jeruzsálembe, hogy bemutassák az Úrnak, ahogy az Úr törvényében elõ volt írva: Minden elsõszülött fiút az Úrnak kell szentelni, s az áldozatot is be akarták mutatni, ahogy az Úr törvénye elõírta: egy pár gerlicét vagy két galambfiókát.
Élt Jeruzsálemben egy Simeon nevû igaz és istenfélõ ember. Várta Izrael vigaszát és a Szentlélek töltötte el. Kinyilatkoztatást kapott a Szentlélektõl, hogy addig nem hal meg, amíg nem látja az Úr fölkentjét. A Lélek indítására a templomba ment. Amikor a szülõk a gyermek Jézust bevitték, hogy a törvény elõírásának eleget tegyenek, karjába vette, és áldotta az Istent ezekkel a szavakkal:

Bocsásd el, Uram, szolgádat,
szavaid szerint békében,
mert látta szemem üdvösségedet,
melyet minden nép színe elõtt készítettél,
világosságul a pogányok megvilágosítására,
és dicsõségül népednek, Izraelnek." (Lk2, 22-32)

Ez a nap, úgy is, mint Szûz Mária tisztulásának és a Fénynek az ünnepe, egyik legrégibb ünnepünk, már a 4. századtól általánossá vált a nyugati liturgiában. A gyertyák megszentelése azonban késõbbi eredetû, európai elterjedése a 12. századra tehetõ. A szertartás szerint a pap ilyenkor megszenteli a gyertyákat, azokat is, amelyeket a hívek visznek szenteltetni. A szentelt gyertyát azután otthon akkor gyújtották meg, ha nagybeteg volt a háznál, vagy "nagy idõ" közeledett.

Emlékszem, egyszer még kicsi gyerekkoromban egy éjjel arra riadtunk, hogy odakint vihar tombol. A folyamatos mennydörgés, villámlás csattogása nagyon erõs széllel párosult, ijesztõen rázva az ablakokat, azt hihettük, hogy letépi házunkról a tetõt. Én egyébként is nagyon félõs gyerek voltam, de ekkor bizony láttam, hogy a felnõttek arcán is megilletõdés tükrözõdött. Az egész család ott szorongott a gyerekszobában. A vitrinbõl elõkerült a szentelt gyertya, és az asztal közepén meggyújtva, szüleim így vigasztaltak: "Imádkozzál, és meglátod, nem lesz semmi baj!" A gyertya lángja lecsillapította szívem remegõ félelmét, és lassan odakint is elvonult a vihar. Tényleg nem lett semmi baj!...

A megszentelt viaszgyertya Üdvözítõnket, a Világ Világosságát jelképezi.

A mindennapi világításból kiszorította ugyan az elektromos izzólámpa, de a gyertya ott ég a templomi oltárokon, keresztelõkor a keresztanya kezében, esküvõn a menyasszony kezében, meggyújtják bérmáláskor, papszenteléskor, és minden ünnepélyesebb alkalomkor. Ott lobog az ünnepi asztalokon és halottaink mellett a ravatalnál is. A gyertyaláng megigéz, elbûvöl, költészete van.

"Én is gyújtok egyet, egy árva kis lángot, szívembõl téptem ki, mint egy imádságot..."

(Megjelent a Harangszó 2008. húsvéti számában)