Szent László király
"Béla fiát, Lászlót a váradi sírterem õrzi, Lelke magas mennynek fénypalotáiban él. Sok harcolt hajdan vad erõben bátorodott hõs: A legerõsebb õ s a haza szente vala." (Vörösmarty Mihály: Szent László)
Már sok szó esett folyóiratunkban Szent Istvánról, államalapító nagy királyunkról, annál kevesebb Árpádházi Szent Lászlóról. Pedig László királyunk, akit lovagkirálynak is neveznek, az egyik legnépszerûbb magyar szent. Õ volt a magyar uralkodói eszmény legtökéletesebb képviselõje, a korai magyar kereszténység védelmezõje, az ország külsõ és belsõ megszilárdítója. A középkori hazai mondák és legendák annyira talán egyetlen szentünket sem magasztalták, mint László királyt. Az elsõ szent király halálát követõ négy évtizedes viszály után uralkodása sorsdöntõ volt népünk történelmében.
Lengyelországban látta meg a napvilágot, éppen ennek a viszálykodásnak köszönhetõen. Születésének éve nem ismert pontosan, minden körülményt egybevetve 1046-ra tehetõ. Édesapja I. Béla magyar király (1060-1063.) volt, anyja Richéza, II. Miciszláv lengyel király leánya. Két fiú és több leánytestvére volt; általuk, valamint lányai házassága révén szinte az összes szomszédos uralkodóházzal rokonságba került.
Vallásos lelkületét anyjának köszönhette, a vitézséget pedig atyjától örökölte. Külsõleg sem volt mindennapi jelenség: lengyel anyja örökségeképpen vállig érõ aranyszõke haja volt, és mintegy fejjel kimagaslott kortársai közül. Mûvelt ifjú volt, de jól ismerte az akkor szokásos harcmûvészeteket is. László még jóformán fel sem serdült, máris át kellett élnie a testvérharcot András király és apja, Béla herceg, majd az évekig húzódó viszályt Salamon király és Géza bátyja között.
Elõször még mint fiatal herceg tüntette ki magát, amikor az úzok (fekete kunok) betörtek az ország keleti részébe Salamon király idejében. A Kerlés melletti ütközetben (1068) döntõ szerepet játszott a gyõzelem kivívásában. Õ volt a csata fõhõse, különösen azáltal, hogy az egyik menekülõ kun vezért, aki egy elrabolt magyar leányt vitt magával, üldözõbe vette, legyõzte, és a leányt kiszabadította, jóllehet elõzõleg már súlyos sebet kapott a csatában. E hõstette még életében nagy dicsfénnyel övezte fel s a következõ századokban számtalan magyar templom falán megfestették ezt az eseményt.
Salamon király féltette trónját, ezért szembe került Béla fiaival. László döntõ szerepet játszott, mint vitéz katona, a Salamon király és Géza bátyja közötti harcban is: a mogyoródi csatában (1074) bátyját gyõzelemre segítette, s uralmát biztosította. Testvérét, Gézát valóban szerette, ami nem volt gyakori a királyi családokban, nem lett az ellensége csak azért, mert neki jutott a hatalom, és amíg élt, mindenben támogatta is.
Bátyja halála után 1077-ben a nép akaratából át kellett vennie az ország kormányzását. Lelkületére jellemzõ, hogy nem koronáztatta meg azonnal magát, "mert csak békességet kívánt." (Unokatestvére, Salamon király ekkor még élt.) Uralkodása alatt törekedett az ország külsõ és belsõ gyarapítására. Nevéhez fûzõdik Horvátország és Szlavónia meghódítása. De erre nézve is megjegyzi a krónikás: "Ezt a király nem kapzsiságból cselekedte, hanem azért, mert a királyi törvény szerint õt illette az örökség", a megözvegyült horvát királyné ugyanis a testvére volt és a segítségét kérte. A királyságba betörõ besenyõket, úzokat, kunokat többször is kiûzte, nemegyszer felkínálva nekik a lehetõséget, hogy keresztény hitre térjenek és magyar földön telepedjenek le. A többi hadjáratában is mindig arra törekedett, hogy azt az oldalt támogassa, ahol az igazságot vélte. Az úz, kun és besenyõ betörések tapasztalatai arra bírták Lászlót, hogy a végeket megerõsítse. Az elnéptelenedett területekre új telepeseket hozott, kiépítette e keleti részeken a közigazgatási szervezetet, ily módon politikai egységgé formálva a késõbbi Magyarországot.
A politikai szervezés munkájával párhuzamosan haladt az egyházi élet megújítása, intézményeinek újjászervezése, továbbfejlesztése. A meglévõ székesegyházakat, káptalanokat és kolostorokat nagy birtokokkal gazdagította, a megkezdett templomépítéseket befejezte, új egyházak és kolostorok egész sorát alapította, bencés kolostorokat létesített, bõkezûséggel gondoskodott a püspökségekrõl is.
Igen fontos szerepet töltött be uralkodásában az igazságszolgáltatás újjárendezése. Különösen elhatalmasodott a tolvajlás, és meglazultak az erkölcsi életet szabályozó törvények. Ezt nem tûrhette László, ezért uralkodása második évében szigorú törvényeket hozott a megrendült vagyonbiztonság megerõsítésére. Aki egy tyúk értékénél többet lopott, fölakasztották, vagyonát elkobozták. Az emberölést sem torolták meg ilyen szigorúan. Az 1085 táján hozott újabb törvénykönyvbõl az tûnik ki, hogy a szigorú rendszabályok hatásosak voltak, s egyiket-másikat enyhíteni lehetett.
Az egyháziak életviszonyainak szabályozásába is belenyúlt. Az 1092-ben Szabolcsba összehívott zsinat László jelenlétében intézkedett a papok házassága ügyében, tilalmazta az egyházi javak elidegenítését, s rendezte az ünnepek és böjtök megtartását. Ugyanez a zsinat büntetéssel sújtja a pogány szokásoknak hódolókat, és szabályokat léptet életbe az erkölcsi élet védelmére is.
Õ kezdeményezte István, Imre és Gellért szentté avatását, ami 1083-ban meg is történt hatalmas néptömeg jelenlétében. Ezzel a magyar népnek a saját nemzetébõl adott szent példaképeket.
Már a krónikás is úgy jellemzi, mint aki "mindenkor rugalmas volt és szelíd. Vigasztalta a bajtól sújtottakat, fölemelte az elnyomottakat, az árvák kegyes atyja volt." Az ország minden lakosa csak kegyes király néven emlegette. Egyik legszebb jellemvonása a megbocsátás volt. Amikor tehette, szeretett félrevonulni és imádkozni. Imáinak hatásossága nyilvánul meg az alakját körülfonó legendákban is, amelyek hadakozásaihoz fûzõdnek: az üldözõ ellenség elõtt a szikla meghasad, éhezõ katonái táplálására szarvascsordák jelennek meg, imájára víz fakad a sziklából, az ellenségnek elé dobott pénzei kõvé változnak, stb. Nem csoda, hogy híre a határon túl is elterjedt, benne látták a kor egyik legszebb lovageszményét. Neve felmerült a készülõ elsõ keresztes hadjárat lehetséges vezéreként. Erre azonban nem kerülhetett sor, mert 1095. július 29-én bekövetkezett halála ezt meghiúsította.
Kultusza halála után hamarosan kifejlõdött. Tulajdonképpen maga a nép avatta szentté, mielõtt az Egyház hivatalosan megtette volna. Seregestõl keresték föl sírját, nemcsak a gyógyulást, vigasztalást óhajtók, hanem a vitában álló peres felek is. A csodás gyógyulások híre gyorsan terjedt. A szent király ereklyéibe vetett bizalom egyre növekedett. Ezek után az Egyház hivatalos lépése sem váratott soká magára. Szentté avatását III. Béla kezdeményezte, mintegy száz évvel késõbb. III. Celesztin pápa két bíborost küldött ki, hogy a király nagyváradi sírjánál történt csodákat felülvizsgálják. Miután több csodás gyógyulás szemtanúi lehettek, egy égi jel végképp meggyõzte az olasz csodaszakértõket. 1192. június 27-én, déltájban a váradi székesegyház fölött fényes csillag gyúlt ki, s ott lebegett a magasban két órán át. László napját azóta is június 27-én, a csillagjelenés napján üljük.
Õ lett a katonák védõszentje, nevének oltalma alatt vonultak a csatába, s ez volt a csatakiáltásuk: "Szent László, segíts!" A nagyváradi székesegyház elõtt állították föl híres lovasszobrát. Állítólag ennek mása a gyõri székesegyház hermája, amely fenséget, erõt, s egyúttal nyájasságot is sugároz; ez volna a szent király igazi arca.
A László név a szláv Vladislav névbõl származik, jelentése úrfi, uralkodó fia. A nevet bizonyára lengyel édesanyja, Richéza választotta. Máig tartó népszerûségét nemcsak keresztneveink hatalmas száma, hanem a belõle önállósult családnevek is tanúsítják: László, Laczi, Laczkó, Lacza, régi Laczkfy, Lászlóffy. Az Érdy-kódex szerint viszont: "doktoroknak magyarázatjok szerint László, Ladislaus, hárommá hasasztván, azaz: laus, dacio, populus: dicséret, adás, nép. Kiket egyberakogatván, annyit teszen: népnek Istentûl adatott dicséret. Íme, mely drágalátus nevet érdemlett vala Úristentûl, kit ez bódog ember, míg éle, bizonyával megbizonyojtá, hogy anyaszentegyházban Úristennek dicséreti lõn, de megholta után is mindörökké. Annak felette ez szegén országnak erõs ótalma és benne való új keresztyéneknek kegyes atyja és bizony vigasztalója."
(Megjelent: 2007. Pünkösd)