Az én két édesanyám

"Anya csak egy van", tartja a mondás, és tudom, hogy vannak olyan gyerekek, akiknek egy se jutott. Én mégis két édesanyát mondhatok magaménak. Hogy lehet ez?

Amikor a háború vége felé behívták édesapámat katonának, édesanyám két pici gyerekkel maradt egyedül. Ekkor költözött hozzánk Vali nõvére, - aki akkor még lány volt, - hogy nehéz helyzetében segítsen neki. Így ír errõl anyukám hadifogságba került édesapámnak egy 1946 tavaszán kelt levelében: "A nyugdíj egy hónapban annyi, hogy 1 liter napraforgó olajat tudok érte venni. De már annak is örülnék, ha olajjal ne kellene spórolni. Vali jár hivatalba s õ hazaadja utolsóig a fizetését, ezért nem halunk éhen. Mert ez is csak az éhenhalástól ment meg."

Édesapám hazajött 46 nyarán, de Vali nagynénim továbbra is nálunk maradt. A fizetésére ekkor már nem volt szüksége a családnak, de szeretõ gondoskodását továbbra is élveztük. Félõs kisgyerek voltam, ezért vele aludtam, amíg hét évvel fiatalabb húgom át nem vette a helyemet. (Emlékszem, lefekvéskor mindig félkönyökre támaszkodva imádkozott.) De Valcikám minden tevékenységemben részt vett. Reggel Õ ébresztett, és figyelmeztetett aznapi feladataimra. Ha cipõt kellett venni, Õ jött velem, ha ruhapróbára mentem, akkor az édesanyám. A tánciskolában Õ gardírozott, s amikor a színházi gyermekkarban szerepeltem, felváltva vártak késõ este a színészbejárónál édesanyámmal. Amikor hazaért a hivatalból, ketten szaladtunk elé a húgommal, hogy "Mit hoztál?" Ilyenkor egy-egy Sport-szelet került elõ a retikülbõl. Ha nyaralni ment, vitt magával; gyakorlatias tanácsai sokszor voltak hasznomra életemben. Míg anyukám finom fõztjével, Õ gyönyörû zongorajátékával örvendeztetett meg nap mint nap. 16 éves voltam, amikor férjhez ment egy özvegyemberhez. Annak két felnõtt fiával jó barátságban volt, de igazi családja továbbra is mi maradtunk. Csak egy saroknyira költözött el, így aztán nem szakadtunk el tõle. S amikor 20 évvel késõbb, egy év különbséggel özvegyen maradtak édesanyámmal, ismét összeköltöztek, és együtt laktak halálukig.

Ezért aztán természetes volt, hogy anyák napján mindkettõjükrõl megemlékeztem. (Sajnos a nagymamáim korán elhaltak, nekik legfeljebb a sírjukra tehettem csak virágot.) Az én gyerekkoromban még nem voltak óvodai, iskolai ünnepségek, de testvéreimmel együtt valami csekélységgel mindig felköszöntöttük az édesanyánkat ilyen alkalmakkor. Legkorábbi emlékem egy piros kartonpapírból kivágott szív, amin egy kis kinyitható ablak volt. Persze ebbõl is kettõ készült, és a kert sarkából szedtem hozzá néhány szál gyöngyvirágot. Késõbb a piacra szaladtunk ki anyák napja reggelén, tulipáncsokrokat venni. S amikor idõs korukban elmentem hozzájuk köszönteni, természetesen két csokor virágot, két doboz bonbont vittem.

Sok anyák napi ünnepélyen vettem részt, mint anyuka vagy nagymama, mikor gyermekeim és unokáim óvodások és kisiskolások voltak, és ilyenkor sosem tudtam visszatartani a meghatódás könnyeit. Pedig volt olyan óvónõ is, aki külön figyelmeztetett, hogy ne sírjanak a kedves szülõk, mert megijesztik a gyerekeket. Ilyenkor szerettem volna elbújni vagy elmenekülni, mert tudtam, hogy ez nekem nem fog sikerülni. Talán, mert eszembe jutnak azok a drága édesanyák, akiknek törõdését, gondoskodását, nagy-nagy szeretetét soha nem tudtam eléggé meghálálni.

(Megjelent: 2007. Húsvét)