A HARANGSZÓ 10. évfordulójára
"Csak gondolkodni ne kéne!" - ez a mondat szállóige lett a családunkban. Találóan így jellemezte ugyanis Édesapám a családunk egyik tagját, aki egyébként igen dolgos, tevékeny életet élt. Nevettünk rajta, pedig a gondolkodás igenis munka, mégpedig nehéz és fárasztó munka, ezt magam is megtapasztaltam.
Jaj, csak gondolkodni ne kéne! - ez a mondat jut eszembe olyankor, mikor megszólal a telefon, és meghallom Magdi halk, szelíd, de ellentmondást nem tûrõ hangját, amint közli velem, hogy milyen témáról, milyen határidõre kellene egy cikk. Az elsõ gondolatom mindig az, hogy ez lehetetlen, én erre képtelen vagyok, és mint a kisdiák, aki próbálja magát kihúzni a leckeírás alól, én is próbálok elõrángatni mindenféle kifogást, de az elmúlt tíz évben megtanultam, hogy ez sose válik be, így hát beletörõdve a változtathatatlanba, gyenge ígéretet teszek, hogy jó, megpróbálom, talán, esetleg, de nem biztos, hogy sikerülni fog.
Az elkövetkezõ napok azzal telnek, hogy magamban megfogalmazom, miféle nagy horderejû dolgok akadályoztak meg, miért nem volt idõm, stb. stb. Közben szinte észrevétlenül tudatom méhében már érlelõdik valamiféle gondolat, éjszakánként felriadok, rágódom rajta, ízlelgetem. És amikor a határidõ már a körmömre ég, mégiscsak leülök a számítógép elé, és szenvedve, nyögve, keservesen nekifogok "gondolkodni". Aztán mikor a képernyõn végre megszületik a mû, már én is úgy vagyok, mint az anyák szülés után, elfelejtik a vajúdás kínjait, csak gyönyörködnek az újszülött babában, megfürdetik, tisztába teszik, én is elolvasom néhányszor még a szülöttemet, javítgatom, ahol döcög, aztán kinyomtatom és többnyire a megadott határidõre útjára bocsátom.
Ezzel még nem ér véget a dolog, mert izgatottan várom, meg fog-e jelenni, tetszett-e Magdinak, és milyen ruhába fogja öltöztetni? Mert abban biztos lehetek, hogy jó társaságba kerül. Mindig nagy öröm, mikor meglátom a legújabb szám színes borítóját, a mûvészi képekkel illusztrált, tartalmas cikkeket, az ízléses tördelést, szerkesztést, úgy mindenestül a HARANGSZÓT, csupa nagybetûvel, és nagyon büszke vagyok, hogy az én szerény, egyszerû írásom ebben a lapban megjelenik. Köszönöm.
(Felolvasva 2006. június 9-én, Pozsonyban.)
(Megjelent: 2006. október)