Elsõ áldozás

Szeretem nézni az elsõáldozókat, nemcsak azért, mert olyan szépek habos, méregdrága ruháikban, elegáns kis öltönyeikben, hanem mert szemükben, lelkük tiszta tükrében ott csillog a csodavárás. Ilyenkor, ha nézem õket, lelkem visszaszáll a múltba, több mint egy fél évszázaddal ezelõttre, amikor én is ott álltam a Mindszenti templom szentélyében kismenyasszonyként, remegõ áhitattal várva az Oltáriszentség elsõ csodáját.

Amikor én elsõ osztályos voltam, még hivatalos tantárgy volt a hittan. Osztályoztak bennünket, és a jegy a bizonyítványunkba is bekerült. Megadott napokon Orosz Árpád tisztelendõ úr jött be az elsõ órára. Ilyenkor felállva imádkoztunk, úgy kezdtük az órát. Év végére felkészített bennünket az elsõ áldozásra. A tisztelendõ bácsi hosszú, fekete reverendát viselt, élvezetesen mesélt, és lebilincselõ történeteit gyönyörû, színes krétával készült rajzokkal illusztrálta a táblán. Megtanított néhány szép templomi énekre is. Nagyon szerettem ezeket az órákat.

Izgatottan készültünk az elsõáldozás nagy napjára. Elõtte való napon gyónni kellett. Mi tagadás, szorongtam, mit fog szólni az atya, ha bevallom kis titkaimat. Hogy el ne felejtsek egyet is, bûneimet gondosan felírtam egy kitépett füzetlapra. Hogy-hogy nem, még meg se botránkozott! Aztán másnap kora reggel végre felvehettem a bokáig érõ hófehér ruhát, fejemre a fátyolt, amiben úgy éreztem, egyenesen az angyalok közé tudnék repülni. (Pedig ez még nem is volt olyan csodálatos ruhaköltemény, mint a mostaniak, de én gyönyörûnek láttam.) Szüleim elvittek a templomba, ahol elõre kijelölt helyünk volt a szentélyben. Nem tudom hányan, de sokan voltunk. A mise akkor még latin nyelvû volt, és nagyon hosszúnak tûnt, de végre mi is részesei lehettünk a szentáldozásnak! Utána a plébánián kakaóval és kaláccsal vendégeltek meg minket.

Rám itt még várt egy kis megpróbáltatás. Egy verset kellett volna elmondanom, és felállítottak valami komódszerû bútorra, hogy mindenki lásson. A sok ember láttán azonban a megilletõdéstõl csak az elsõ sor jutott eszembe, és eltörött a mécses… Leszedtek hát, és vigasztaltak, hogy semmi baj! De engem azért nagyon bántott. Azóta is szeretném elmondani egy hét éves gyermek dadogó szavaival, ami akkor bennem maradt:

Köszönöm Jézus, hogy enyém lettél,
Hogy a szívembe beköltöztél!
Ne hagyj magamra hosszú utamon,
Legyél vigaszom, oltalmazóm!

Erõsíts a gyengeségben,
Adj támaszt egyedüllétben,
Ne engedd soha el kezemet, 
Fogadd el szeretõ szívemet! 

(Megjelent: 2006. Pünkösd)