Első áldozás

Szeretem nézni az elsőáldozókat, nemcsak azért, mert olyan szépek habos, méregdrága ruháikban, elegáns kis öltönyeikben, hanem mert szemükben, lelkük tiszta tükrében ott csillog a csodavárás. Ilyenkor, ha nézem őket, lelkem visszaszáll a múltba, több mint egy fél évszázaddal ezelőttre, amikor én is ott álltam a Mindszenti templom szentélyében kismenyasszonyként, remegő áhitattal várva az Oltáriszentség első csodáját.

Amikor én első osztályos voltam, még hivatalos tantárgy volt a hittan. Osztályoztak bennünket, és a jegy a bizonyítványunkba is bekerült. Megadott napokon Orosz Árpád tisztelendő úr jött be az első órára. Ilyenkor felállva imádkoztunk, úgy kezdtük az órát. Év végére felkészített bennünket az első áldozásra. A tisztelendő bácsi hosszú, fekete reverendát viselt, élvezetesen mesélt, és lebilincselő történeteit gyönyörű, színes krétával készült rajzokkal illusztrálta a táblán. Megtanított néhány szép templomi énekre is. Nagyon szerettem ezeket az órákat.

Izgatottan készültünk az elsőáldozás nagy napjára. Előtte való napon gyónni kellett. Mi tagadás, szorongtam, mit fog szólni az atya, ha bevallom kis titkaimat. Hogy el ne felejtsek egyet is, bűneimet gondosan felírtam egy kitépett füzetlapra. Hogy-hogy nem, még meg se botránkozott! Aztán másnap kora reggel végre felvehettem a bokáig érő hófehér ruhát, fejemre a fátyolt, amiben úgy éreztem, egyenesen az angyalok közé tudnék repülni. (Pedig ez még nem is volt olyan csodálatos ruhaköltemény, mint a mostaniak, de én gyönyörűnek láttam.) Szüleim elvittek a templomba, ahol előre kijelölt helyünk volt a szentélyben. Nem tudom hányan, de sokan voltunk. A mise akkor még latin nyelvű volt, és nagyon hosszúnak tűnt, de végre mi is részesei lehettünk a szentáldozásnak! Utána a plébánián kakaóval és kaláccsal vendégeltek meg minket.

Rám itt még várt egy kis megpróbáltatás. Egy verset kellett volna elmondanom, és felállítottak valami komódszerű bútorra, hogy mindenki lásson. A sok ember láttán azonban a megilletődéstől csak az első sor jutott eszembe, és eltörött a mécses… Leszedtek hát, és vigasztaltak, hogy semmi baj! De engem azért nagyon bántott. Azóta is szeretném elmondani egy hét éves gyermek dadogó szavaival, ami akkor bennem maradt:

Köszönöm Jézus, hogy enyém lettél,
Hogy a szívembe beköltöztél!
Ne hagyj magamra hosszú utamon,
Legyél vigaszom, oltalmazóm!

Erősíts a gyengeségben,
Adj támaszt egyedüllétben,
Ne engedd soha el kezemet, 
Fogadd el szerető szívemet! 

(Megjelent: 2006. Pünkösd)