Mit adott nekem a Karitász?
Az idén májusban tíz éves lett a Karitász! Hogy mi mindent tett és hozott létre ezalatt, biztos leírják mások. Én csak arról szeretnék írni, ami egem személyesen érintett.
Tíz évvel ezelõtt hangzott el a hívás: Segítene? Én akkor éppen olyan élethelyzetben voltam, hogy boldogan mondtam erre igent. Szerintem túl korán kényszerültem nyugdíjba, a gyermekeimet már felneveltem, egészséges voltam, tele le nem kötött energiával. Ráadásul az életben annyi jót kaptam az égiektõl, hogy adósnak éreztem magam, és úgy gondoltam, ezt az adósságot csak itt a földön lehet jócselekedetekkel törleszteni, amíg nem késõ.
Az alakuló gyûlésen párokba osztottak minket, és azt a feladatot kaptuk, hogy megadott címekre menjünk el idõs, egyedül élõ, vagy beteg embertársainkhoz, vigyük el a Karitász kis ajándékát, és próbáljuk meggyõzni õket segítõ szándékainkról, együttérzésünkrõl. Ezek a látogatások aztán az évek során igazi barátsággá változtak, és meglepõ módon rájöttem, már nem én adok, hanem kapok, sok-sok melegséget, szeretetet, élettapasztalatot és támogatást azoktól, akiket nekem kellett volna gyámolítanom. Bár már többen nincsenek közöttünk, nagy hálával és szeretettel gondolok rájuk. Az ominózus adósságom azonban nemhogy csökkent, de inkább nõtt!
"Sárgul a falevél, lassul a tánc" - mondja a nóta, és ez bizony rám is vonatkozik. Az egészséggel és energiával már problémáim vannak, az utóbbi idõben nem tudtam eleget tenni ezeknek a látogatásoknak. De igyekszem bekapcsolódni a Karitász egyéb rendezvényeibe, a Harangszó és az énekkar munkájába. A tíz év alatt sok közös élményben is volt részünk, emlékezetes kirándulások, bálok, bográcsos vagy szalonnasütéses együttlétek kovácsoltak közösséggé bennünket. Jó érezni ennek a közösségnek a szeretetét, és tudni azt, hogy számíthatok rájuk.
Végül szeretném megköszönni a vezetõnknek, hogy idõt és fáradságot nem sajnálva, egészségét nem kímélve munkálkodott, hogy ezt a tíz évet megélhettük.
(Felolvasva 2006. máj. 20-án, a Karitász 10. jubileumi ünnepségén)