Karácsonyaim

Karácsony... Ha ezt a szót hallom, karácsonyok hosszú sora jelenik meg elõttem. Olyan ez, mint mikor tükörbe néz az ember. Mindig ugyanaz az arc néz vissza, de ha összehasonlítom a mai arcot a sok év elõttivel, micsoda különbség!

Kisgyermek koromban szívszorongva, türelmetlenül vártam karácsony napját. Naponta megkérdeztem: - Hányat kell még aludni, hogy jöjjön a Jézuska? S vajon mit fog hozni? - hisz a szüleim azt ígérték, hogy ha jó leszek, hoz nekem valamit. Én pedig igyekeztem nagyon jó lenni. A napok végtelen lassúsággal teltek. Nem volt konkrét kívánságom, épp az volt benne a csodálatos, hogy a Jézuska mindig kitalálta, minek örülnék a legjobban.

Karácsony vigiliáján, délután testvéreimmel együtt át kellett menni az unokatestvéremékhez, ahol a mosókonyha barátságos melegében játékkal múlattuk az idõt. Rózsi nagynénim, aki nem ment férjhez, kifogyhatatlan volt az ötletekbõl. Egyszer csak lelkendezve jelentette az unokahúgom anyukája, hogy megjött a Jézuska! Rohantunk végig a gangon, az elõszobába, ahol elõbb el kellett énekelni egy karácsonyi éneket (többnyire a Mennybõl az angyal kezdetût), majd bemehettünk a szobába, megnézni a komódon álló, angyalhajas karácsonyfát, alatta a kis betlehemet, és az unokatestvérem ajándékait. De a Jézuska tudta, hogy mi is ott vagyunk, és nekünk is volt ajándék a fa alatt. Majd átvonultunk hozzánk, ahol fenyõ és frissen sült kalács illata fogadott. Itt ismét éneklés és ima következett, és megnyílt a nagyszoba ajtaja. A látvány, a csillogó, plafonig érõ karácsonyfa látványa teljesen elbûvölt. Hát még, mikor megláttuk a fa alatt az ajándékokat! (Késõbb megtudtam, hogy a karácsonyfa kiválasztása és díszítése mindig Édesapám feladata volt.)

Emlékszem az egyik korai karácsonyi élményemre. Babakocsit kaptam, benne három baba, mindhárom házilag készült, flórharisnyából, de gyönyörûek voltak. Különösen az egyik, amelyik néger baba volt! Nagyon büszke voltam rá, mert ez különlegességnek számított, senkinek sem volt még eddig néger babája a barátnõim közül. Karácsony után látogatóba mentünk Lencsiékhez, aki velem egyidõs volt, és szüleinek saját gyógyszertára volt. Kikönyörögtem, hogy elvihessem megmutatni az új néger babámat. Ekkor azonban nagy meglepetés ért: Lencsi is néger babát kapott, de nem rongyból készültet, hanem igazit, sokkal szebbet, mint az enyém. Meg voltam semmisülve, és már szinte szégyeltem az én rongybabámat. (Lencsiéket késõbb kitelepítették, csak sok év múlva találkoztunk újra. Lencsi szívbeteg lett, a Hortobágyon szerezte.)

Már kisiskolás voltam, mikor egyszer nálunk volt András unokabátyám az édesanyjával. András fél évvel volt csak idõsebb nálam, de sokkal felvilágosultabb volt, mint én. De igyekezett tudását velem is megosztani. Ekkor is titokban elárulta nekem, hogy nem a Jézuska hozza a karácsonyfát. Persze azt kérte, hogy ezt a titkot ne áruljam el senkinek. Én azonban egybõl rohantam a mamámhoz, beárulva, mit mondott András. Nagy meglepetésemre, Mama engem szidott meg az árulkodásomért.

Még sokáig élt bennem a hit, hogy valóban maga az újszülött kis Jézus jön el minden házba és hinti szét a szeretet ajándékait. Nem volt számomra igazán csalódás, mikor tudatosult bennem ennek a szép mesének a valóságtartalma. Hisz valóban azért született a Megváltónk, hogy végtelen szeretetének bizonyságát adja.

A késõbbi karácsonyok tükrében látom magam, mint tinédzsert, amint legközelebbi szeretteimnek igyekszem saját magam készíteni ajándékot, kézimunkát, könyvjelzõt, aztán késõbb összegyûjtögetett zsebpénzembõl apróbb bevásárlásokat tettem.

Majd azok az évek következtek, mikor én lettem anya, és nekem kellett ünnepi hangulatot teremteni kis családomban. Eleinte úgy oldottuk meg a fa feldíszítését, hogy délután levittem a kisgyermekeimet sétálni, szerencsés esetben, ha havat is hozott a karácsony, szánkózni. Egyszer nagyon sokáig húzódott a lenti tartózkodás, már teljesen átfáztam, de csak nem kaptam jelet az ablakunkból, hogy felmehetünk. Mint késõbb megtudtam, összeroskadt a dohányzóasztal a karácsonyfát díszítõ férjem alatt, aki a fát magával rántva hanyatt leesett, és a díszek nagy része összetört. Megvallom õszintén, az eset komikus oldala elvette a kár feletti bosszankodás élét.

A tükör itt egy szívszorító képet is elém vetít. Egy karácsonyt, amikor nem lehetett együtt a család. Nagyobbik kislányom, az ötéves Csilike kórházban volt, méghozzá nagyon hosszú ideig, három teljes hónapig. Fertõzõ májgyulladást kapott, és a kórház fertõzõ osztályán feküdt. Hetente kétszer meglátogathattuk, úgy, hogy egy nyitott folyosón állva nézhettük õt egy ablakon keresztül. Ha elég hangosan kiabáltunk, még szót is válthattunk vele.

Eljött a karácsony. Közölték velünk, hogy bármilyen játékot viszünk gyermekünknek, az ott fog maradni, nem hozhatja haza a gyógyulása után. Volt bent néhány egyszerûbb játéka, de õ egy felhúzható robotemberre vágyott. Mit mondjak, ez túl drága ajándék volt akkori pénztárcánknak, de megvettük, és karácsony délutánján elvittük megmutatni. Õ kérte, hogy ne küldjük be, azt remélve, hogy hamarosan otthon játszhat vele. (Még egy teljes hónapig volt bent.) Ott sétáltattuk az ablak párkányán a robotot, és õ vágyakozva nézte. A beküldött mûanyag karácsonyfára nem tehettünk igazi szaloncukrot, mert azt nem ehetett a betegsége miatt. Tudtam, hogy naponta vesznek tõle vért, injekciókkal szurkálják. Eddig is borzasztó nehéz volt, hogy csak messzirõl nézhettem, nem ölelhettem magamhoz, nem dédelgethettem, nem vigasztalhattam. De ezen a napon alig tudtam eltitkolni ömlõ könnyeimet.

A látogatási idõ leteltével haza kellett mennünk, hogy kisebbik lányomnak karácsonyt varázsoljunk. De még soha nem volt ilyen szomorú karácsonyom. A szívem egyik fele ott maradt a kórház folyosóján. Ezen az estén még többet, még odaadóbban imádkoztam a kis Jézushoz, hogy visszakapjam gyermekemet.

Aztán újra karácsonyok hosszú sora következett, közte kettõ a két lányom eljegyzését hozta meg. Nemsokára már nagymamaként ért a karácsony. A közös vacsora megszervezése, az ajándékok beszerzése - hála Istennek, szép nagy lett a család - egyre nagyobb gondot okoz. Az idõ pedig egyre gyorsabban telik, valósággal száguld! De nem panaszkodom, sose legyen nagyobb gondom. Inkább az bánt, ha ezen a bensõséges ünnepen nem lehetünk mindnyájan együtt, mivel az egyik lányom családja a Dunántúlra került.

Ma már egész más hangulatot áraszt számomra ez a nap, mint valamikor régen. Tudom már, mit hoz a Jézuska: a komor és sötét decemberi napokba fényt sugároz, az adventi várakozást megkoronázza az öröm, hogy íme nincs okunk félni, Megváltó jött közénk, és önmagát adta az emberekért, mindnyájunkért.

(Megjelent: 2004. Karácsony)