Szamizdat

Ismeretlen költő versei

Küldetésem

Motorzajok és csendfalak közt
kínnal futtat a nyugtalanság
s hajló fűszál félelemmel
lesem az arcok nyílt parancsát.

„Vállald a legszebb küldetést,
tisztítsd meg sajgó sok sebünket
s ne bukdoss törpe bajaidban,
mert közönyünknek fagya büntet.
Mert kitaszítunk a sötétre,
hol sohasem lesz megállásod
s veretve örök árvasággal 
gyalázat-vermed magad ásod.”

Motorzajok és csendfalak közt
világgá hajt a nyugtalanság
s már bokrosodó félelemmel
lesem az arcok nyílt parancsát.

Szerelem-őrzőm

A testén rétek sarjadoznak
s megvigasztalják a kesergőt
fehér dombocskák, völgyvidékek,
tisztással váltott sűrű erdők.

Szemei kettős-tava tükrén
iker végtelen képe tükröz,
kallódva szikes pusztaságon
sokan ölelnék életükhöz.

Szájáról pihés csókok kelnek
büszke vadmadár kiáltással
s közelében a túlon-túlnak
összecsapnak az elmúlással.

Üdezöld-lombos frissesége
tüntet az őszi sárga ellen
kicsiny tenyere óvja fagytól
világkaroló nagy szerelmem.

Rapszódia

Ma bennem bomlik évszaka
hústépő konok viharoknak
s szívemre fagyvirágot hímez
a dermedt sarki éjszaka.

Halántékomban hold sajog.
Napfényes álmom kiapadtán
rámzúdul az űri sötét
s szememnek fájnak a csillagok.

Törpéket ez a kín belepne,
de óriássá tesz a remény,
csobbant új álompatakot,
hogy fütyülhessek a szelekre.

S megérem én a jobb időt,
a tisztábbat és tüzesebbet,
mert halált nem lát az, aki
a tél markából így kinőtt.

Töredék

A csend a markomban remeg,
A zajok hozzám menekülnek,
Dajkálok pihét s csillagot – 
Az arcod nem simíthatom.

Leselkedő

Fa mögé bújva meglesem
közelítő szép kedvesem

Ott jön a halmos utcavégen,
nagy ég övezi szilvakéken.

Úgy hajlik, mint lengve ringó
halvány karcsú rózsabimbó.

Szívében anyás szók dalolnak
kacagó kisded holnapoknak.

Tiprató gőggel

Tiprató gőggel futnak
felettem az évek,
lassanként keserűre
válik az édes élet.

Árnyékok ágaskodnak,
toronynál testesebbek:
így látom most a hajnalt, 
mert élve eltemettek.

Régente csillagtűz volt,
fakó füstcsík a dal ma,
azt is a földre húzná
a pusztulás hatalma.

Merevült tagjaimban
a hűvös halál tesped
s el-ki nem űzi semmi,
csak a te forró tested.

Lovak patája dobban,
jajjá válik az ének,
tiprató gőggel futnak
felettem az évek.

Őszi kérés

Elborult a magasság.
Ólomfelhők lombosodnak,
levéltelen dermedeznek
magas fák.
A kedvesem is fakó, vak.
Karmos szelek hada tép meg,
havasesők szitálnak rám.
Maholnap
lángot már az ég nem ád.
Támassz tüzet a mellemben
s szítsad mind a csontigható
télen át.

Őszike

        Húgomnak

Arany ideim már kiteltek,
madárkáim is útra keltek.
Felhőcsuhába bújt a nap
s vénleány-könnyek hullanak.

Utam

Füstfekete felhők
árnyékolták múltam,
lombhullató fáktól
némulni tanultam.

Most örökzöld-zúgó
rengeteget járok
sejtve erdőntúli
tágasabb világot.

Szabaduló számról
a csend tovarebben
szólalok fennszóval
és mindegyre szebben.

Örvényes napoknak
sodró viharában
választott utamon
bátran visz a lábam.

Csökönyös reménység
biztatgatja szívem,
hogy végig kitartsak
igazamhoz híven.

Rabbá nem nyűgözhet 
kötélszárú hínár,
földön-égen semmi
nem térít meg immár.

Megyek. S felívelő
félkörét kitárván
talpam alá simul
a fényes szivárvány.

A fügefa éneke

      Fodor Andrásnak

Nekem nem kell parádés papír,
se töltőtoll, se ceruza
s nyomdafesték szaga sem kell,
hát nem érint a kritika.
Felhőbe karcolt dalaim,
magasba visz az utatok!
A lent dühöngő kopaszoknak
cukros fügét mutatok.

Gőggel húztam

Gőggel húztam a siratókat
s könyörtelen,
mert jártam táján temetőknek,
mikor halmokkal telenőttek
s hittem, hogy mindent földbehajlít
a gyötrelem.

Úgy játszom nótám ezután,
mint jó zenész.
Pattogó táncos ütemére
pezsdüljön a lány szívevére
s hagyja el a legénykét is
a józan ész.

Kavarogjon víg forgatagban
gyerek, virág,
fű, fa, tehén és öregasszony
s könnyet a múlás se fakasszon.
Már váljon el a bútól-bajtól a
kerek világ!

Megéltem itt is

Megéltem itt is, sokkal jobban,
mintsem hinnétek, ámde űző
vágyaim tüze lángra lobban.
Szeretnék vándorútra kelni
s kicsiny dombok közt bandukolva
vidám nótákat énekelni.
Kurta sorsomról más javára
lemondok én ma könnyű szívvel,
mert a távolban bizton vár a
jövendő tágas birodalma,
hol csuda-gyümölcs terem a fákon,
aranykörte és aranyalma.
Ott vár kapuja előtt állván
kedvesem, a hajnali csillag
s nyugtot lelek majd hozzá szállván.
Hajával játszva csak mesélem
száz helyen esett száz kalandom
s talán a vén halált se félem.

Felszállt a szél

Felszállt a szél, szárnyaival
levélzáport perget,
avarpólyába takarván
minden őszi kertet.

Lassú esők szemerkélnek
szürkülő egekből
s a szívemre sarki tájról
káromló hideg dől.

Szemeimen, mint a földön,
meggyűlnek a tócsák,
feledném a nefelejcset,
s átkozom a lócsát.

Ködben

Apró bogyóit megérlelte
a bánattermő szerelem
s kora hajnaltól késő estig
hullajtja vakult szememen.

Hűvös két halom hajlatán
páros piros pólus között
az ősz ezüstszál fonalakkal
szorító gúzsba kötözött.

Ki vígságomat fitogtattam,
csak sírok, mint a kicsi gyermek,
lassan leszálló sűrű ködben
költöző fecskék csivitelnek.

Hatsoros

Hagyjatok békén éldegélnem
galambos szürke szegénységben,
hagyjatok fennen járnom-kelnem
a kendőzetlen tiszta égben,
hagyjátok hajladozni lángom
a sűrűhálós hűvösségben!

Már-már hitték

Már-már hitték, hogy költő lesz belőlem.
Pompás hajzatom bőszen lobogott
s gyakorta hajnaltájig kóboroltam
kacérkodván a pisla csillagokkal,
míglen egy büszkén magasodó falnak
piros csodája úgy szíven ütött,
hogy költő helyett lettem csak kőműves,
ki mindig, még tán álmában is épít.
Unalmas munkát vállaltam bizonnyal,
rímkeresőnek mulattatóbb voltam
és sokkal különb ivócimborának, -
jó pajtásaim buzgón hajtogatják.
Ne hallgass rájuk, olvasóm. Miközben
vállukat vonva említik sorom,
bennük is, - téglát illesztvén téglára – 
építem azt a szép családi házat,
hol mindannyian otthonra találunk.

Hiába lestem

   Szendy Tihamérnak


Hiába lestem a sültgalambot,
nem jött el, nem jött a jómadár,
legyen átkozott pereputtya,
amerre tanyázik, a határ.

Elátkozom ártatlanul?
Talán elindult s eltévedt szegény,
vagy bekapta, hiszen annyian várják, 
valami málé, szájtáti legény.

Kutassa, ki rá van szorulva.
A fene bánja, hová lett légyen!
Munkához fogok, bizony mondom,
mert maholnap meghalok éhen.

Magamról

Hogy lettem
sorom vígan töltő
icipicike hangú költő? –
kérded.

Tompítám
hideg vízzel korgó,
pokolidühű nótát morgó
gyomrom

s így lettem
piros nyelvem öltő
icipicike hangú költő.
Érted?

Leányról

Szemsugara tűzzel játszadozó
tavaszidőn,
szaporatermő nyárban
s ősz idején is.
Sohase szűnvén
ravasz időn,
szemsugara tűzzel játszadozó
tél idején is.

Medália

    József Attila sírjára

Fagyott tengerek tükrén jártam
kutatva, merre tűnt az Éden.
S mert varasbéka tapintású
hüllő-hold kúszott át az égen
s búbánat ködök szitáltak rám,
éreztem, közelít a végem.
Megcsúsztam. Most kónya fülekkel
ülök, mint vak szamár, a jégen.
(55. IX. 3-4.)

Otthonom lehet

Otthonom lehet Pécs vagy Párizs,
megélek én a jég hátán is.
Reggel a csúcsot taposom
s délben a szikes laposon
kószálok vígan. Életem,
akár a kozmosz, végtelen.
Ma csiga jelzi sorsomat,
holnap kisiklott gyorsvonat,
holnapután új léghajó,
melyen csücsülni marhajó, 
máskor meg kilőtt rakéta,
mely váratlanul letért a
kijelölt útról s már soha
nem érkezhet meg sehova.
Ezen az úton, édesem,
nem kísérhetsz el még te sem,
elcsüggednél az első bajnál
és előbb-utóbb éhenhalnál.
Velem a titkos akarat
fogatott egy bölcs madarat,
ó, csudamód szépen fütyül
(s az Isten ne vegye bűnül)
amint kívánom: emberül,
ki az árokba hengerül,
vagy olyan édességes hanggal,
miként a legeslegszebb angyal.
Aki csak hallja, odavan – 
s míg szuperál a madaram,
otthonom lehet Pécs vagy Párizs
s megélek én a jég hátán is.

Robotolsz

Egy névtelen fiatal munkásnak


Robotolsz, hogy pénzed legyen,
falsz és ürítesz: ez az élet.
Sőt, parancsszóra örülhetsz is.
Mégsem cserélnék soha véled!

Ha mást akarsz, hát most akarjad,
mert a vénülés úgy letompít,
mint hangfogó a hegedűszót
s majd elvermelnek, mint a krumplit.

Az egyik markomban

Az egyik markomban
zöldarany korongot,
a másik markomban
kékezüst korongot
tartok s mindkettőben
csillagot is tartok.

Aranyszép napomat
talán férfiaknak,
ezüstszép holdamat
talán asszonyoknak
adom s csillagimat
aprónépnek adom.

Férfiak homlokán
napom fényeskedjék,
asszonyok hajában
holdam kényeskedjék
s gyermekük szemében
csillagom, parányi
csillag ékeskedjék.

Zászló

Kedvem lobogó vásznait
kamaszos szellők csattogtassák!
      Kerüljenek el a mogorva
      meglett és öreg viharok.

Őrizzék csitrilány szemek
zengő tavaszi vígasságom!
      Ha jéggé hűti hófehér tél,
      mosolyogjak majd a világra.

Szép zászlóm mindig lengedezzen,
csillogtassa csodajelét!
        Színéről ne fakuljon ki a
        lánggal írott fiatalság.

Ballada

a néhai mihaszna Villon mester 
             emlékezetére


A szegény semmit nem tehet.
ha úgy rendeli fátuma,
lekopik róla a keresztvíz,
s nem fog rajta a fád duma.
Az országúton kóborol,
azt eszi, amit összelopkod,
egyszer fenséges, mint az Isten,
másszor meg adja a bolondot.

Jól ismeri az ég tájékát
s a tökéletes társadalmat,
de többre becsüli a kertet,
hol féligérett körtét falhat.
Tücsköt-bogarat galagyolhatsz,
nem érdekli a nyomorod,
míg puffog józan érvelésed,
telihold-képpel vigyorog.

Példája inkább a tücsök,
semmint a mindig szorgos hangya,
ha munkát vállal valahol,
már bizonyos, hogy félbenhagyja.
S az alja nép is megveti.
Ügyetlen kontár, semmi-ember,
szimpla csavargó, nem egyéb,
komoly bűnt elkövetni nem mer.

Margotkám, mégis kérlek, hogyha
a kószálásba belefárad,
fogadd szívesen s éjszakára
vesd puhára néki az ágyad.

Négysoros

   Szilágyi Gábornak

Tüzes villámkarmaival
halmot-völgyet tép a vihar.
Ha elérhet, úgy eléget,
mint gyertyaláng a pilléket.

Ének madárhoz

Ó, te szálló
húgocskám,
suhanó kedvű
sólymocskám!
Nehézke szívem
vidd a kékes
virággal ékes
távoli tájra!
Ó, te szálló
húgocskám,
suhanó kedvű
sólymocskám!

Rengeteg erdőben

Rengeteg erdőben
ballag a katona
három nyílvesszővel,
ajzott számszeríjjal.
Az első vesszejét
hogy légbe pattintja:

pendül a magasság!

Rengeteg erdőben
ballag a katona
kétszál nyílvesszővel,
ajzott számszeríjjal.
Második vesszejét 
hogy légbe pattintja:

zúdul a magasság!

Rengeteg erdőben
ballag a katona
egyszál nyílvesszővel,
ajzott számszeríjjal.
Utolsó vesszejét
hogy légbe pattintja:

zendül a magasság!

Szüreti disztichon

Bacchus igába nyűgözte a példás, közhírű, jámbor,
józanságmutató kálvini Róma nyakát.
Boldog a Boldogkert, totyogósan vigad a Vénkert,
Hangos a Széchenyi- és tombol a Bocskaykert.
Fordul az égbolt most. Közepébe kipattan a Templom,
hajdútánc ütemén té s tova billegető.
Légben a házak, az utak, a fák és távoli szőlők,
furcsán ingadozik fejtetején a világ.
Teltek a hordócskák. Bizakodva kortyol a gazda.
Hadd nyiszorogjon az ősz cérnaszavú hegedűn.
Már jövögethet a zordon tél is porka havakkal,
rettentő szigorát megtöri bizton a bor.

Már bánom

                        Zsuzsikának
 


Már bánom, hogy sosem szóltam neked, Zsuska,
ám hiába, így jár mind, aki lusta.

Jön a Pillanat. A bolondos elszalasztván
s tűző nappal süttetvén hasikáját, jobb csodát vár.

Ha teli tálból vesz, sután nyel, torkán akad a galuska,
s kínját vidáman neveti az édes kicsi fruska.

Tél

Fű fa a földön
féreg a földben
de a madaram elrepült

Fűre fára
féregre földre
a vászonfehér hó terült

De a madaram elrepült
(56. okt. 10.)

Illő csokor

Lelketlen Ádám borda nélkül
fiatal arcon síri lárva
csillagból – kő
zászlóból – kapca
a gazemberek gomblukába
(56. okt. 21.)

(Csikorgó csillag…)

Csikorgó csillag vagyok én
a szétdúlt kristályégbolt peremén

Hamu hullik és vér szitál
csupa rom
csupa törmelék az égi táj

Szférák zenéje: verkliszó
riadóból
               tört sirató

Csupa szenvedés a földi táj
csupa jaj 
hamu
vér
kínhalál

A holtak némán tűrő tetemén
vérfoltos zászló vagyok én
(56. okt. 29.)

(Az én világom…)

Az én világom fegyver ne tépje
lánctalpas tank-masztadon csorda ne tiporja
csupa-szárny szürke szörnyek tojása ne törje
tetőtől talpig a vérben
hazug hatalmak által hazugabb halál szoros markába                           
                       beparancsolt
vad félelemtől alig-emberi horda ne torolja

Köztem és köztetek nincs különbség
mert lőttek
addig lőttek
míg a legerősebb falak is mind ledőltek
gyilkoltak
öltek
míg a legvaskosabb zászlónyelek is mind letörtek
amíg szerveinkről minden de minden hadijelvényt 
                       örökre letöröltek
köztünk hát nincs különbség

A mi világunk fegyver ne tépje
lánctalpas tank-masztadon csorda ne tiporja
csupa-szárny szürke szörnyek tojása ne törje
tetőtől talpig a vérben
hazug hatalmak által hazugabb halál szoros markába 
                       beparancsolt
vad félelemtól alig-emberi horda ne torolja.
(56. nov. 4.)

(A halál hullámhosszán…)

A halál hullámhosszán sajgó idegek
jaj-szavú nyelven
jelzik a ránkzuhogó hideget

S hogy fehértelen menny vegyül a fehértelen földdel
s felhők és tájak gomolygó-sötét keretében
didereghetünk minden feketéknél feketébben

Már az Isten sem hiteget
s a halál hullámhosszán sajgó idegek
rendületlen
közlik a mind lesújtóbb híreket.
(56. nov. 7.)

(Valakit elvesztettem...)

I.
Valakit elvesztettem
árva lettem

Szomorú tenger lábam előtt
szürke sósvíz láttad-e őt

Valakit elvesztettem
árva lettem

Talpam alatt idegen út van
előttem semmi
mögöttem a múltam

A múltam
ami nem volt
s ami nincsen

ez lett a legfőbb kincsem

Hányódom szárazon-vízen
és őrizem

II.
Ropogó jégen járok
szememből könny szivárog
ha néha-néha embert látok
felkiáltok

Agyamon csizmatalpak
taposnak vak hatalmak
barátaim ma megtagadnak
hogyha vannak

Recsegő jégen járok 
valami ritka jóra várok
mióta élek
arra várok

Ereimben már bontogatják
szirmaikat a jégvirágok

III.
Szívesen ringó puha bölcsők
dajkáljátok a bánatom
fájdalmaimat altassátok – 
ráncaim is tán kisimulnak
háborgásaim elcsitulnak

Ringassatok engem halálig
életem ellen esküvők
feltámadok-e majd elválik
ringassatok hát a halálig
hullámzó tenger testű nők
(Borgholm, 56. dec.21.-22.
57.	jan.15.) g z

Ha sorsom panaszolnám

Ha sorsom panaszolnám
szavam senkihez útat ne találjon
ne sajnálj kedves
szomorúságom teneked se fájjon

Akár jót
akár valami igen szépet szólnék
bár védném magam a legmakacsabb hallgatással
járjak egyedül mint szelíd bolondok
mindig magamban
soha mással

Kíméljétek egymást mátkapárok
én csak hordozzam egyedül a terhet
hogy az utcákon merre járok
minden fajankó szemmelverhet

Mert talpam alól kiszaladt a föld
a homlokomra rászakadt az égbolt
üveg nyugalmam pengve összetört
áttetsző tiszta percem jaj de rég volt
(Borgholm, 57. jan. 4.) g z

(Öland korhadó…)

Öland korhadó malmai
malmok kifordult karjai
kit minden friss szél elkerül
pusztulok én kívül-belül

      Átkeltem három tengeren
      s a vízben hagytam mindenem
      mert megszabta a hatalom
      miképpen szóljak szabadon

             Az első tenger keserű
             a másik savanyú nedű
             a harmadik sós fájdalom
             feloldhatatlan bánatom

Átúsztam három tengeren
s vizükben hagytam mindenem
mert nem tudta a hatalom
miképpen szólnék szabadon

s mint szárnyaszegett madarak
kínlódhatnak a nap alatt
vergődöm halál-feketén
egy rothadó kor fenekén
(Borgholm, 57. febr. 2.) g z