Karitász kirándulás
Szeptember 2.-án, szombaton, újra buszra szálltunk, hogy résztvegyünk a Karitász-csoport idei kirándulásán. A csapat ismerõsen köszöntötte egymást, hiszen ez már az ötödik ilyen kirándulásunk, amelynek nem titkolt célja a közösségteremtés. Ez alkalommal azonban más célunk is volt: a millennium évében megismerkedni ezeréves szép hazánk fõvárosával és történelmének relikviáival.
Elõször a Magyar Nemzeti Múzeumot látogattuk meg. Az épület Magyarország legszebb klasszicista palotája. A Múzeum gyûjteménye a magyar történelem és a mûvelõdéstörténet felbecsülhetetlen értékû kincseit tárta elénk, olyan gazdagságban, hogy egy egész nap sem lett volna elég alapos tanulmányozására. Két óra állt itt rendelkezésünkre, hogy végigjárjuk a termeket, ahol idõrendben nézhettük végig a múlt emlékeit az államalapítástól napjainkig. Nekem, bevallom, a gyönyörû ruhák tetszettek legjobban, melyeket az elmúlt ezredévben a magyar nagyasszonyok viseltek. De a csodálatos bútorokat, ékszereket, használati tárgyakat is megcsodáltam, melyekben eleink nem mindennapos szépérzékérõl gyõzõdhettem meg.
Délben indultunk tovább, egy nagyon kedves idegenvezetõ kíséretével, aki bemutatta a város utunkba esõ nevezetességeit. Végig mentünk az Andrássy úton, ki a Városligetbe, majd megnéztük a Bazilikát, Budapest legnagyobb templomát. Itt láthattuk Szent István király épségben maradt jobb kezét, a Szent Jobbot az ereklyetartóban. Rövid ima után mentünk tovább, át Budára a várba, ahol Szent István király lovas szobrában gyönyörködhettünk. Rövid séta a várban, majd újra buszra szálltunk, és a Gellérthegyen tettünk egy körutat, ahonnan csodálatos kilátás nyílt a városra. Innen a parlamenthez vitt utunk, itt ért véget a városnézés.
Az Országház megtekintése kirándulásunk csúcspontja volt, hiszen gondolom nemcsak én voltam az, aki életében elõször láthatta belülrõl is ezt a csodálatos épületet. Száz éve épült a honfoglalás millenniumára, de csak 1904-ben lett teljesen kész. Tervezõje és építõmestere Steindl Imre volt, aki monumentalitásával a nemzet e hazában való ezeréves létének akart méltó emléket állítani. Eleve mûemléknek épült, magyar mûhelyekben elõállított anyagokból, magyar mesteremberek kezemunkájával. Építése idején a világ egyik legnagyobb épülete volt. De nemcsak hatalmas, hanem lélegzetelállítóan szép is ez a ház, országunk háza, amire mindnyájan büszkék lehetünk. Kicsiny nemzet létünkre nem kell szégyenkeznünk, olyan gazdag és pompás a parlamentünk. Itt valóban minden arany, ami fénylik - és a legnemesebb anyagok kerültek beépítésre. A fõlépcsõházon át,- melynek mennyezetét Lotz Károly freskói díszítik,- jutottunk el a kupolacsarnokba. Ide szállították át az év elején a koronázási jelvényeket: a koronát, a jogart, az országalmát és a kardot. Tudjuk, hogy nincs a világon több olyan korona, amely a rajta levõ jelképekkel is annyira kifejezné a hozzátapadó eszményeket, mint a magyar. A koronázási szertartások a történelem során módosultak, a koronázási jelvények azonban már igen korai idõtõl kezdve állandóak voltak. Ezeréves történelmünk során kiemelkedõ szerepe volt a Szent Koronának, hiszen a XIII. századtól kezdve csak azt a személyt ismerték el Magyarország törvényes uralkodójának, akit ezzel a koronával koronáztak királlyá. A századok alatt sok veszély között sikerült megõrizni történelmünk e fontos ereklyéit. A II. világháború végén a koronázási jelvények Amerikába kerültek, innen kaptuk vissza 1978-ban.
Meghatódva, szinte templomi áhítatban hallgattuk az idegenvezetõ szavait, aki a parlament folyosóján kalauzolt a nagy társalgóba, majd az ülésterembe. Igaz, mióta a televízió közvetíti az üléseket, megismerhettük a terem belsejét, mégis más volt, szívet szorító, a valóság, hogy ott lehettünk, ahol az országos döntések születnek.
Szívesen nézelõdtünk volna még tovább, de az idõ lejárt, a látogatást be kellett fejezni. Úgy éreztük, nagyon nagy élménnyel lettünk ma gazdagabbak.
(Megjelent: 2000. október)