Szent Erzsébet - a Karitász védõszentje
Valahol messze, a németországi Marburg katedrálisának egyik mellékkápolnájában örök álmát alussza a legendás magyar királylány, Árpádházi Szent Erzsébet, akit az egyházmûvészek rendszerint rózsák között szoktak ábrázolni. Rövid, mindössze 24 évnyi élete olyan, mint egy mese: nagy boldogságban és nagy fájdalomban egyaránt része volt, s mindezt olyan fenséggel és életszentséggel viselte, hogy a mai napig példa lehet mindnyájunk számára.
Hogyan lehet egy 13. században élt királykisasszony egy 21. századi nõ példaképe? Erzsébet olyan örök nõi eszményt képviselt, amit nem kezdett ki az idõ: õ volt az ideális menyasszony, odaadó feleség és anya, de mindezen túlmenõen gyermekkorától kezdve felvállalta a betegek és szegények istápolását, ami mély Isten-szeretetbõl, vallásos buzgalomból fakadt.
II. Endre magyar király és a Bánk bán-féle összeesküvés áldozataként elhíresült Gertrudis gyermekeként, 1207-ben született. Már kicsiny gyermekkorában kitûnt társai közül hitbuzgalmával, játék közben is el-elszökött társaitól, hogy besurranva a templomba, imádja Krisztust. Feljegyezték róla, hogy amit kislány korában ajándékba kapott, abból mindig tizedet adott a szegény leányoknak, és arra buzdította õket, hogy gyakran imádkozzanak, kérjék a Szent Szûz közbenjárását. Õ maga is Isten Anyját választotta példaképének.
A kor szokásai szerint nagyon korán, már 4 éves korában eljegyezték Thüringia leendõ grõfjával, Lajossal, és hogy a kis menyasszony szokja a környezetet, elvitték a võlegény házába, Warburg várába, ahová fényes kísérettel, kincstárnyi hozománnyal érkezett. Itt egy kedves, szép, szerelmes és boldog menyasszonyt látunk magunk elõtt. A 10 évvel késõbb megkötött házasság is mindenki számára épülésül szolgáló, boldog családi élet képét mutatja. Erzsébet következetesen elkíséri férjét mindenhová, ünnepekre, utazásokra, vadászatokon mellette lovagol, ha mégis el kell válniuk, gyászruhát ölt, míg viszont nem látja. 20 éves, mikor bekövetkezik számára a rettentõ szerencsétlenség, férje elmenetele a keresztes hadjáratba, ahonnan sohasem tért vissza. Ettõl kezdve gyász az egész élete. Mikor megtudja férje halálhírét, nyolc napig nem tér magához a sírástól. Fogadalmat tesz, hogy nem megy férjhez többé, ezt állja akkor is, mikor II. Frigyes császár kéri feleségül. Tudjuk, hogy három kis gyermekének gondos és szeretõ édesanyja volt, és mint "háziasszony", nagy házának vezetésében is megállta a helyét.
Mindezen túl mégis engem leginkább az a szeretet fogott meg, amivel a rászoruló szegények és betegek felé fordult, mindenekelõtt nagyszabású jótékonysággal. A legenda számtalan történetet örökített meg irgalmas cselekedeteirõl, a mûvészek is a jótékonyság angyalát dicsõítik benne. Már gyermekkorában is a szegényei közt érzi legjobban magát, s ha csak tehette, kosárszám cipelte az ételt az éhezõknek. Késõbb, a wartburgi vár alatt nagy házat építtetett, ahol a zarándokok és koldusok szállást, éhezõk ételt, a betegek ápolást kaptak. De legjobban szerette személyesen keresni fel a szegényeket, és házukba vinni el adományait, hogy megbizonyosodjék róla, kinek mire van szüksége.
Férje halála után el kell hagynia addigi otthonát. Ekkor özvegyi javaiból kórházat rendezett be Marburgban, ott szolgálta a betegeket, mint betegápoló. Tudatosan csatlakozott Assisi Szent Ferenc követõihez, õ a meghonosítója Németországban a ferences harmadrendnek, maga is vállalva a teljes szegénységet, 1231. november 17-én bekövetkezett haláláig.
Számtalan legenda és csoda fûzõdik nevéhez. Mindössze négy évvel a halála után megtörtént a szentté avatása, és így csatlakozott õ is az Árpádház nagy szentjeinek sorához. Névnapját a római naptár szerint november 19-én, temetése évfordulóján ünnepeljük.
(Megjelent: 2005. október)