Édesapám, Fehérvári Ferenc versei

Ródlizás

Kiszakadtak az égi párnák 
S a sok-sok fehér hópihe 
Puha vánkost borít a város 
Didergő, fázós testire.

Alszik a föld, a hegyoldal 
Békés álomban pihen... 
Vidám gyerekhad útrakel, 
Hogy felzavarja sebtiben.

Kicsik, nagyok kacagva jönnek, 
Másznak vígan a dombra fel, 
Az a legény, aki a célt 
A leghamarabb éri el.

És jár a ródli fel-alá, 
Mindenki víg, kacag, mulat... 
Fent minden tiszta, hófehér, 
Lent sár van már a fák alatt...

Suhanjunk, hajrá, ez az élet; 
Kapaszkodj fel a dombra hát! 
Úgyis lecsúszunk mindnyájan, 
Ki későbben, ki hamarább.

Tíz perc, míg felérsz, lefelé 
Mindössze csak egy pillanat; 
Hát húzd a ródlit, ez megéri
Csak most felejtsd el magadat,

Felejts el minden gondot, bánatot
Hisz oly jó ez a zuhanás; 
Hisz ami mámort, kéjt találsz 
Az életben, mi volna más?

Törtetsz mindig előre, fel, 
És amikor a dombra jutsz,
Belezuhansz ismét a mélybe 
És ott a sárban orrabuksz!…

Fent minden tiszta, hófehér, 
Lent sár van már a fák alatt; 
Tíz perc, míg felérsz, lefelé 
Mindössze csak egy pillanat!...

Panasz

Súlyos, sötét gondok gyötörnek, 
Mint kígyóhajú bősz fúriák; 
Lelkemen a titkos jövőnek 
Marcangoló kétsége rág...

Jövőbe látni embereknek 
Oh, jaj! miért nem adatott?! 
Miért nem látjuk tisztán a jövőt, 
A titokzatos, nagy holnapot?....

Titkos jövendő, csukott könyv, melyet 
Lapozni nékünk, oh, jaj! nem lehet, 
Miért nem tárulsz egyszer elémbe, 
Hogy lássam, megértsem azt a nagy Kezet,

Mely ősidőktől írja lapjaidra 
Kérlelhetetlen, bús végzetünk, 
De melyet, sajnos, emberi szemekkel
Mindig utólag, későn észlelünk.
 
Örök tűnődés, aggság és homály, 
Örök Jövő, te, mért nem nyílsz elém, 
Hogy látva lássak, hogy élni tanuljak
S ne legyek többé süket, vak, szegény… 

Taníts meg élni, mystikus Jövő,
Hogy élvezni tudjam mostan a jelent 
S szeretni tudjam azt a nagy Kezet, 
Azt a hatalmasat, azt a végtelent….

Újévi köszöntők

Befellegzett immár az óesztendőnek…
Kimúlt hetek után új hónapok jőnek,
Régi szerelmünktől búcsút vettünk szépen,
S újak után nézünk, ki ahol tud épen.
Kialudt tűzhelyre új hasábot vetünk,
Szívünknek kertjében új magot ültetünk.
Újesztendő napján új vágyak ébrednek,
Érezzük szelét egy új kikeletnek...
Új tavasz, új május, új szerelmi ének,
Ezért kell örülnünk az új esztendőnek!

Boldog Újesztendőt adjon az Úristen, 
Boldog legyen az is, kinek mije sincsen, 
Ne legyen kívánság be nem teljesülő, 
Esztendőre legyen pólyás, karonülő,
Perzsabunda, szilszkin, nyaklánc és karkötő,
Hajadon leányon takaros főkötő,
Makacs agglegényen papucs, háromszoros,
S a Katán hét lakat, de ne legyen túl szoros!
Ifjú szalmaözvegy nyerjen vigasztalást,
Fess fiú képében kicsi kis kárpótlást,
Hogy így mindannyian majd boldogok legyünk, 
Így lesz, ha Isten is, szerencse is velünk!

Az én nótám

Tegnap még búsan azt daloltam,
Hogy engem senki sem szeret
Hogy tiszta szívvel, felvidultan
Nem csókoltak engemet.

Daloltam azt, hogy férfi szívvel 
Tisztán szeretni nem lehet 
Hogy csak tehernek, feleslegnek 
Hordom magamba szívemet.

Ma más a nótám, más a hangom
Mert elmúlt egy nap s egy éjszaka
S ez éjszakában, - éjfél körül 
Megszólalt a szív szava.

Harangszó zengett, újév köszöntött
S a szívem árja csak kiöntött 
Harangszó mellett, halk sötétben
Szív a szív mellett, kéz a kézben 
Meglelte egymást két forró ajak
S két szív felujjong: megtaláltak!

Tavasz

Kacagó kedvem kitörni kíván, 
Kacagni kíván bennem a bú, 
Mélyen a lelkem mély fenekén 
Nagy kacagás kél s tűn a ború.

Itt a tavasz! Zeng bennem az élet 
Napsugaras, nevető kacagással,
S kint a mezők sík földjein is kél 
Tiszta, derűs, szent ünnepi dal.

Csicsergő, csókos kis madaracskák 
Zengik az éltet, a fényt, a derűt..
Hangzik a sphaerák messzi zenéje,
Hallom az angyali szent hegedűt;

S hosszú időn át elfásult lelkem 
Belekacag az édes örömbe,
Bókol az ünnepi szép kicsi lánynak 
"Salve, Tavasz, légy üdvözölve!"

S az édes, az angyal szűz kicsi lányka  
Ragyogó szemeit most ráemeli
S mosolyogva nyújtja táncra kacsóját, 
Szűzi valója bájjal teli....

S én, a bohó kis gyermek, örülve 
Kacagó kedvvel őt követem,
Mert hű szeretettel, nagy szerelemmel 
Senkit a földön, csak őt szeretem!

Őrségen a magyar éjszakában

Sötét, borongós, hosszú éjszaka, 
Csillagtalan, hideg, komor.... 
Pislogó lámpa gyenge fényinél
Őrt áll egy néma, hős szobor..

Áll magában árván, elhagyottan, 
Mint útszéli fa, olyan egyedül... 
Alszik a tábor, a sátrak felett 
A bús cigány, a szél hegedül.

A szél nyikorgó, panaszos dalába 
Néha zavaros hang vegyül:
Egy-egy halk sóhajtás, elnyomott nyögés... 
Az őr áll szilárdan rendületlenül.

Vonuló vadludak hasítják a felhőt; 
Útjukat jelzi síró cincogás,
Baglyok huhogása, rókák vonítása, 
Bús sirató ének: hollókárogás...

Vigasztalan, sötét magyar éjszaka, 
Mi fölött csak egy ember vigyáz –  
Álomtalan álom, borús tetszhalál – 
Baglyok, rókák, varjak kórusa danáz,

Mint hullát váró rút temetősereg; 
Vijjog, vonít, huhog, károg és kesereg, 
Mert nem halott még az, kit eltemetni 
Mindnyájan jókor összejöttenek.

Nem halott, csak alszik, álmodik soká, 
Alvása kínos, álma oly komor.
De alvása felett ébren áll az őr
Mint szilárd, töretlen, kemény, hős szobor.

Virradni kezd lassan: az ég peremén
Már megjelent az első napsugár…
Oszlanak a felhők, odvába búvik 
A sötétben járó csúf halálmadár.

Ijedten menekül a károgó sereg, 
Barlangjába bújik a róka is hamar... 
Ébredez a tábor, földerült a hajnal –  
És ismét él, erős és virul a magyar!

Adventi ima

Uram! Tehozzád fordulok 
Nyomorgó bűnös, gyenge nép 
Uram, megkínzott fajzatunk 
Oly búsan éli életét.

Mert elhagyott Téged és elhagyták Őt, 
Kik vele voltak azelőtt.
Ellenné lett a testvér, áll a harc 
S a harcban letiporták a magyart…

Uram! Te látod, hogy nekünk 
Egy vérző roncs maradt csupán! 
Te látod, hogy mit szenvedünk 
Évről évre a harc után.

Fázik a testünk, nincs ruhánk, 
Didereg a lelkünk, nincs hazánk, 
Hitünk megingott, kétkedünk... 
Urunk, Miatyánk, légy velünk! 

Uram! Országod jöjjön el,
Te bátorítsd a kétkedőt 
Igaz ügyünkért harcainkban 
A küzdelemhez adj erőt.

Hitet adj, Uram, hogy lesz feltámadás: 
Egy pásztor mellett egy akol, 
Hogy az igazság győzelemre jut 
És a gonoszság meglakol.

Add a lelkünkbe a szentek hitét 
Kezünkbe Gábor tüzes pallosát 
Szívünkbe a hitnek lángoló tüzét 
S győzelemre visszük népünk igazát!

Magyar karácsony

Angyal suhant egy téli éjszakán 
Kolozsvár házai felett,
Sötét kis házak komor ablakán 
Itt is, amott is betekingetett,

Sötét kis házak falai mögött 
Magábaroskadt magyart talált, 
Sötét nyomorba, kínba ütközött, 
Amerre járt, amerre szállt.

Tovább repült az angyal, észak felé 
Kassa felett leszállt,
Magyar házak kis ablakánál 
Körültekintve meg-megállt. 

Szomorú szótlan éjszakában 
Halk sírás hangzik odabent: 
Jöjj el Uram, védd meg hazánkat
Védd meg az árvát, a védtelent. 

Innen nyugatra, délre szállt 
Isten leküldött angyala, 
Kísérte itt is mindenütt 
Magyar seregek bús dala.

S hazarepült az égi angyal 
Kicsi urához odafent,
Elmondja sorra, merre járt-kelt 
Földi útjában odalent.

Erdélyben jártam, Kolozs várában 
Kis ablakoknál meg-megálltam 
Voltam Kassán, voltam Pozsonyban 
Jártam Szabadkán, Mármarosban.

Fájó keservek, bús panasz, 
Szomorúságok völgye az. 
Valakit várnak, egyre várnak 
Bús lakói e bús országnak.

Magyar karácsonyt várnak ottan, 
Magyarok várnak elnyomottan, 
Fájó sebükre gyógyulást,
A nagy, magyar feltámadást.

Jöjj, hát Uram, odavezetlek 
Kicsi kis Jézus, nagy Urunk.
S magyar adventnek szent éjszkáján 
Így szólott az Úr: Indulunk!

Ha majd

Ha majd a vágyak teljesülnek 
Miket sajgó szívünk terem
Ha majd a zord szelek elülnek 
A háborgó vad tengeren,
Ha nem lesz már több fojtott sóhaj 
Ha teljesül majd minden óhaj, 
Akkor, majd akkor tán mesélek 
Csodás, tündéri szép meséket... 
Ihletett tollal, fennkölt képzelettel 
Mondok majd akkor minden szépet én,
Játszi könnyedséggel, újult szeretettel 
Terem majd akkor minden költemény...
- De amíg fájó, bús keservek élnek, 
Amíg a sorsunk oly sivár, sötét,
Addig csak égő könnyeim mesélnek 
Szomorú, szótlan halk mesét.
Addig a tollam önvérembe mártom, 
A hangom a kíntól fátyolos, rekedt 
Magyar fajomnak, magyar nemzetemnek 
Bús betegágyánál mondok verseket. 
S miközben halkan, búsan recitálok 
Kezem a beteg pulzusán pihen,
Szívének minden lázas dobbanása, 
Gyötrődő lelkének minden akarása 
Szebb jövő napjait hordja méhiben...
Óh, ha majd eljön a várvavárt tavasz, 
Áldó napsugár a hosszú tél után 
Akkor, óh akkor költővé leszek,
Hogy csapongjak, zengjek, ujjongjak csupán 
S meséket mondjak, tündéri álmokat 
Csodaszép, gyönyörű álomlátásokat 
Magyarok múltjáról, magyar dicsőségről
Boldogtalan múltról s boldog jövendőről!

Miért?

Miért harcoltam hosszú évek óta, 
Miért nem voltam olyan, mint a többi?
Hogy koravén fejjel, megcsömörült szájjal 
Undorodva tudjak mindent odalökni,
Hol az enyészet bús sírhalmot ás 
Hát ezért, ezért a sok harcolás? –

Ideákból fontam díszes koszorút, 
S igaznak tartottam minden ideált -
Harcoltam, értük, hogyha kinevettek, 
Gúnyolódók dala engem nem talált.
S az eredmény? Élvez, örül ma más.
Hát ezért, ezért a sok harcolás?

Balga, botor, naiv kis fiúcska voltam 
Ki örömnek nézte ezt az életet - 
S amíg én vártam, hogy majd megnövök, 
Az Élet a kocsijából letett.... 
Kezdődött a dőre hajszolás,
Hiú kísérlet, vad, őrült futás...

Tovasuhant az Élet szekerén
A gyönyör, a kéj - s itt maradtam én, 
Üres szívű, kihunyt lelkű, süket óriás, 
Fáradtan, bénán, félholt betegen, 
Bambán néz rám a sok idegen...
Hát ezért, ezért a sok harcolás? -

Miért a másé minden, mi gyönyör,
S a fájdalom, kín, miért csupán enyém? 
Zokogva kérdem, ki rámszabta sorsom, 
Vajon mit és mikor vétkeztem én?
Nem tudom, nem értem, csak ontom a vért 
S ezerszer kérdem, halkan magamba, 
Vagy kiáltva fennen, sírva és hadarva 
Miért van mindez, óh miért, miért???

Ródli

Kacag az élet, hull a hó, 
Kacagva élni jaj de jó... 
Suhan a ródli, fúj a szél
Hallgat a száj – a szem beszél.

- Röpülni messze, Te veled... 
Hol a szád, az a csók-meleg? 
Simulj; a ródli futva fut 
Ki tudja, merre, hova jut...

Kacagj, a hangod halljam én, 
Beszélj, a szavad költemény. 
Ölelj, hisz máris zuhanunk 
Száz csókba fúljon a szavunk!

Ne nézd, a ródli hova visz 
Csókolj, a szemed oly hamis. 
Hamar a szádat, jön a vég… 
Leszállni, nem, csak azt ne még!

Hisz úgyis eljön majd az est,
Mely minden álmot búsra fest… 
Hát addig rajta, repüljön a szán, 
Kacagj az élet tavaszán!

Versenyfutás ez úgyis itt… 
Hallgasd, az élet mit tanít: 
Egyszer leérünk, a ródli megáll 
S tudod, mi az, ha a ródli áll?

Az azt jelenti, itt a vég, 
Egyszer azt mondák, már elég – 
Elég a csók, az ölelés,
Leszállunk - s jön a feledés…

De még repülünk, hajahó!
Még friss az élet, fríss a hó. 
Ne gondolj most a végire
A kicsi szádat add ide.

Repül a ródli, messze száll,
S a boldogságig meg nem áll…
Behúnyt szemekkel szívd a szám,
Suhan a ródli, kis cicám!…

Tavaszi mese

Mesélek kislány, valamit, 
Nyitott szemekkel jól figyelj 
Azt szeretném, hogy minden szépet 
Rövid mesémben benne lelj..... 

Szeretném, ha elhinnéd végre,
Hogy tavasz jön a tél után; 
Szeretném, ha eljönnél vélem,
És együtt sétálnánk Budán...

Nem szólunk semmit, ehelyett 
Beszélni fog a két szemünk 
Egymás mellett, egymást ölelve 
Tavaszi fényben úgy megyünk.
 
Mesélek, kislány, valamit; 
Hallgasd e szótlan, halk mesét 
Tavaszi réten, napsütésben 
Kicsi virág néz szerteszét.

Van még fiatal, szép tavasz, 
Szerelmi mámor, csóközön! 
Bokrok tövében, halk szelíden 
Kis ibolyácska kiköszön. 

Táncol a napfény az ősz Dunán,
Most ébred a Margitsziget,
Fásult szívekbe belopózik
A mosolygó szép kikelet...

Hóvirág nyílik kint az erdőn, 
Pacsirta száll az ég felé, 
Szerelmi hymnuszt zeng az égnek 
S a szíved nem rezdül belé?

Nem érzed-e, hogy újra élünk, 
Hogy frissen pezsdül most a vér? 
Érzed, ugye, hogy szép az élet 
Megérted, ugye, mit ígér?

Galambok búgnak andalogva: 
Turbékolásuk megtanít,
Hogy tavasszal minden, minden illat 
A végtelenbe mámorít......

Megrészegülve, ittasultan
Sétáljunk együtt Budán
S ne gondolj rá, hogy jaj, mi lesz,
Mi lesz a hosszú csók után!?

Meséltem néked, kisleány
Meséltem szívből, igazán 
Tavaszi mesét, szerelmi mámor 
Megrészegítő tavaszán.

Leveleid

Hogy többet legyek Teveled, 
Gyakran olvasom leveled.
Mennyi levél, mennyi sor,
Egy egész kis virágcsokor! 
Bohók, naivak, kedvesek 
Bennük feledést keresek.
E levelekben annyi báj,
Hogy elfelejtem azt, mi fáj 
Belőlük annyi fény ragyog, 
Hogy újból élni tanulok.
Én is írok hát Neked
Bolondos, mókás éneket. 
Ráncbaszedem a homlokom 
Eszem erőltetem nagyon 
Hogy ezt a mókás éneket 
Miképen is üssem agyon? 
Ó Múzsa, Múzsa, gyere hát, 
Úgy könyörög e szerenád,
Ne hagyj most cserbe, légy velem, 
Forrón dobogjon kebelem. 
Rímeket adj és ötletet,
Lelket felgyújtó ihletet, 
Tüzes szerelmes szavakat, 
A homlokomra szarvakat, 
Mindent, mi szép és zengzetes, 
Szellemes és ötletes
Hadd mondjak el, hogy hallja Ő,
Az isteni bájos, szende Nő.
Szívem kitépem, ím Tiéd,
A  le1kem fenékéig kiég
E lángban, mely sorvaszt, emészt
Ó, adj kezembe pajzsot, kelevézt,
Várakat döntök romba én
Teérted, égi tünemény!
Új hadjáratra indulok
Mint megvadult, bősz őstulok
Mindenki ellen fordulok, 
Amíg bele nem pusztulok
E hévbe, lángba, szenvedélybe
És belehullok a sötétbe.
Éltem végire pontot teszek, 
Még egy jó rímet keresek
S a komédia véget ér,
Hadd jöjjön hát a babér!

Sárikának

Egy séta emlékére

Oly szép volt az a délután!…
Sétáltunk egymás oldalán,
Sétáltunk át a temetőn
Kacagva, boldog-nevetőn.
      A nap sütött, a hegy dalolt,
      Első tavaszi séta volt!
Jácint nyílott és ibolya
És rügy fakadt az orgona-
Bokrok zöldellő ágain…
Régen szunnyadó vágyaim
Úgy keltek szárnyra, mint a dal,
Mely pacsirta ajkán fakadt
Ujjongó, zengő diadal,
Dal, melynek vége nem szakad,
Mely bennem azóta egyre tart:
A vágy, mely csak Téged akart
Ég bennem most is, mint a láng…
          Oly szép volt az a délután!…
Magasan a város felett
Ott álltam akkor Teveled
Szép volt ott minden, odafent
Honolt a szürke, néma csend.
          A városban apró fények
          A szívemben halk remények
          Gyúltak ki sorra… messze lent
          A nap felhő-ágyába ment…
Osonva, halkan jött az est,
Mely minden álmot szépre fest…
          Szemedbe néztem… Oh e szem!
          Nem láttam ilyet sohasem!
          Mély, miként a tenger mélye
          Ezer titka és rejtélye. –
Ragyog, mint a gyémánt fénye,
Csillagos ég tüneménye.
Ábrándozó, okos, szelíd…
Csodaszépek a szemeid!…
Szemedbe néztem akkor ott,
Szemed csodásan ragyogott. –
Ajkam a Tiéd kereste
          (Oly gyönyörű volt az este!)
Szomjasan, forrón rátapadt
És szívta, szívta ajakad,
Mint szomjas vándor a vizet.
          Nem mozdult meg a szíved?
          Az enyém furcsán zakatolt…
Első tavaszi este volt! –

Sárikának

Ilyenkor este

Ilyenkor este körülettem
Minden olyan sivár, komor,
A lelkem úgy megmerevül,
Mint valami hideg szobor.

Ilyenkor este mindig érzem,
Hogy kell valaki énnekem,
Hogy felvidítsa bús magányom
S szebbé tegye az életem.

Ilyenkor este sír a lelkem,
Vergődik, mit egy kis madár,
Keresi párját, boldogságát,
Mióta hívja, várja már!

Ilyenkor este jólesik, hogy
Van, hova szálljon képzetem,
De mégis fáj, hogy magányomban
Nincs senki, senki énvelem.

Ilyenkor este gondolatban
Ott járok Nála, látom Őt,
Lelki szememmel megtalálom
És itt látom magam előtt.

Ilyenkor este Te vagy nekem
A szeretet, a hit s remény,
Te vagy a lelkem legszebb álma,
Te vagy a legszebb költemény!

Ilyenkor este tudom, érzem,
Hogy nékem rendelt Téged Az,
Ki sorsunkat úgy intézi,
Hogy tél után jön a tavasz.

Ilyenkor este magányomban 
Lelkem megtelik Teveled
S a kopár fák tar gallyain
Kizöldülnek a levelek.

Ilyenkor este kivirágzik
Lelkemben az egész világ
S a világnak közepében
Te vagy a legszebb szál virág.

Ilyenkor este buzog bennem
Minden, mi szép és nagyszerű,
S a komor tájat beragyogja
Valami csodás fény s derű.

Ilyenkor este látlak Téged
S melletted látom magamat,
Tudom, érzem, hogy mindig így lesz,
Hogy a boldogság megmarad.

Ilyenkor este félálomban 
Arcod szemem előtt lebeg,
Szunnyadó lelkem öntudatlan
Halk imát és sóhajt rebeg:

Isten, ki messze, fenn az égben
Uralkodol mindeneken,
Engedd, hogy én is boldog legyek,
Adjad Őt nekem, Istenem!
                   Miskolc, 1939. ápr. 28.